Magyarországon 2012. január 1-jén új egyházügyi törvény lép hatályba, amely jogszabály külön kiemel 14 magyarországi egyházat, míg a többieknek ezért a státuszért külön eljárásban kell folyamodni. Jómagam római katolikusként akár nyugodtan hátra is dőlhetnék, elvégre „megúsztam”, azonban ennél sokkal értelmesebb számba venni, hogy mi is lehetett a probléma az 1990. évi IV. törvénnyel, és mi miatt lehet aggódni az új jogszabály kapcsán.

A pénz beszélt?

Az 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról kifejezetten nagyvonalú volt az egyházalapítás tekintetében, hiszen a jogszabály 9.§-a szerint az egyház alapításához mindössze száz természetes személyre volt szükség. Ugyanakkor tökéletesen megfelelt a nemzetközi jognak (ne felejtsük el, hogy a jogszabályt még az első szabadon választott parlament előtt fogadták el, 1990. január 24-én), mivel nem tett különbséget az egyes egyházak között. Sőt, deklarálta, hogy a „magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében”. Mindezt a szocializmus – igaz már omladozó – falai között. Kérdés, hogy lehet-e eléggé szabad a vallás gyakorlása? Vagy lehet-e túl szabad? Nem véletlen, hogy a KDNP által kidolgozott törvényjavaslat indokolása arra helyezi a hangsúlyt, hogy az „1990 . évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságot, illetve az egyházak létrehozását széleskörűen biztosította, a későbbiekben azonban nyilvánvaló volt, hogy az egyházalapítás rendkívül nagyvonalú feltételei lehetőséget adnak az alapjoggal történő visszaélésekre is, mind az egyházaknak járó állami támogatások jogosulatlan igénybe vételére, mind pedig ténylegesen nem hitéleti tevékenységet végző szervezetek egyházként történő bejegyeztetésére”. Magyarul, az indoklás úgy érvel, hogy sokszor nem valódi egyházakat jegyeztettek be egyházként gazdasági előnyökért cserébe.

Ez nem szerelemgyerek

Már maga a KDNP által benyújtott eredeti törvénytervezet is visszalépést jelentett volna a tekintetben, hogy az 1990-es törvénnyel szemben minőségi különbséget tett volna az egyes vallások között, a párt értékrendjéhez közelebb állók javára. A jogszabálytervezet mögött megbújó mentalitás egyébként kísértetiesen hasonlít az egyes önkormányzatok csendrendeleteihez. Ha hangoskodnak, alkoholt fogyasztanak az utcán, akkor arra célszerű a vonatkozó törvények betartatásával reagálni, nem pedig a kerületeknek egyébként költségvetési bevételt jelentő vendéglátóhelyeket korlátozni. A törvénytelenül működő vallási közösségek esetében hasonlóképpen a törvény betartására érdemes koncentrálni, nem pedig kollektíven bűnösnek mondani csaknem 300 egyházat. És mi a helyzet a gazdasági visszaélésekkel? A jelen példái is jól mutatják, hogy erre nem csak a fideszes módosítás után született 14-es listáról kimaradt egyházak képesek, hanem például a katolikus egyház is (a pécsi egyházmegye kiváló példa erre), ettől függetlenül örömhír, ha a jogalkotó odafigyel e szervezetek jogszerű gazdálkodására. Csakhogy éppen ez került ki egy utolsó pillanatban született módosító indítványnak köszönhetően az elfogadott törvényből. A 22.§ ugyanis a következőképpen módosult: „Az egyházak hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását állami szerv nem ellenőrizheti. Hitéleti célú bevételnek minősül a személyi jövedelemadó meghatározott részének egyház számára történő felajánlása, annak költségvetési kiegészítése, illetve az ennek esetleg helyébe lépő juttatás, valamint az ingatlanjáradék és annak kiegészítése is”. Magyarul, az állam nem kívánja ellenőrizni, hogy az általa adott pénzt a jogszabályokat betartva használja-e fel egy adott egyház. Ezzel pedig nemhogy sikerül volna kiküszöbölni a gazdasági visszaéléseket, egyenesen megágyaznak azoknak; igaz, nem mindenkinek, csak azoknak, akik erre az Országgyűléstől “engedélyt” kapnak. Itt elérkeztünk a következő problémás ponthoz. Kétségtelen, hogy a jogszabály rögzíti, hogy az egyház az államtól elválasztva működik, azonban, míg eddig ezt a független magyar bíróság garantálta, addig a jövőben pártpolitikusok döntenek arról, hogy melyik vallás „érdemli meg”, hogy egyházat is kapjon. Ehhez pártok kegyeit kell keresni, vagyis állam és egyház hihetetlenül közel került egymáshoz.

Mi tehát a tanulság? Adott volt egy törvény, amelynek megváltoztatására az egyik indok az volt, hogy túlságosan laza a szabályozás, ezáltal lehetőség nyílik visszaélésre. Erre válaszként született egy olyan jogszabály, amelynek értelmében az állam alig ellenőrzi az egyházak gazdálkodását, ráadásul csökkenti a szekularizáció mértékét is, aminek következtében az egyes vallásoknak politikusoknál kell „hízelegniük” egyházukért. Az már csak hab a tortán, hogy a Házszabály 107.§-a szerint zárószavazás előtt koherencia-zavar kiküszöbölése végett lehet benyújtani módosító javaslatot. Márpedig a Fidesz indítványa alapvetően változtatta meg az eredeti KDNP-s jogszabálytervezetet. Ugyanakkor a Házbizottság egy korábbi állásfoglalása azt is kimondja, hogy ha az alkotmányügyi bizottság rendben találja a módosítót, akkor azt szabályszerűnek kell tartani. Magyarul, úgy sikerült kialakítani a törvény végső formáját, hogy egy házszabályellenes megoldást szentesített a bizottság. Nem a legjobb start.