Kevés olyan október 23-i megemlékezés volt eddig, amelyet az ideihez hasonló várakozások előztek meg; elsősorban a volt miniszterelnök, Bajnai Gordon visszatérő beszéde miatt. Ebben ugyanis az egykori kormányfő egy választási párt nyitva hagyott lehetőségét vázolta fel, amely, reményei szerint elfoglalva a politikai közepet és kiegészülve a baloldali ellenzéki pártokkal, képes lehet nemcsak leváltani a jelenlegi kormányt, hanem adott esetben kétharmados többséget is elérni. Mindez azonban egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyit október 23-án megválaszolt.

Érdemes először rögzíteni az intézményi kereteket. Az új választási rendszer, illetve a választási eljárás szabályai a győzelemhez olyan nagyszámú szavazót tesznek szükségessé, mellyel a jelenlegi ellenzéki pártok külön-külön nem rendelkeznek. Az is egyértelmű, hogy a baloldali térfél már így is telített (MSZP, LMP, DK), és a könnyített indulási feltételek miatt még további szereplők is csatlakozhatnak a választási küzdelemhez, ami mindenképpen a Fidesznek kedvez. (Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy bár a baloldali térfél telített, a balközép potenciális szavazótáborát eddig nem sikerült megszólítani.) Ilyen helyzetben a baloldali ellenzéki pártokat egyfajta „állóháború” jellemezte, melyben meghatározó volt az önálló indulásról szóló stratégia és az együttműködés teljesnek tűnő elutasítása, ami az egyes pártok szavazótáborának stagnálásával, esetleg minimális, hibahatáron belüli növekedésével párosult. Ebbe az állóvízbe robbant be Bajnai Gordon, de vajon felkavarja-e a baloldali ellenzéki pártokat?

A legnehezebb helyzetbe kétségtelenül az LMP került, hiszen az Együtt 2014 Mozgalom éppen tőlük veszi el a levegőt, arról nem beszélve, hogy az együttműködés kérdése olyan ügy, amelyik könnyen szétfeszítheti a pártot. Az egyik fő töréspontot ugyanis pont az összefogás körül láthatjuk: az önálló indulást a Schiffer András nevével fémjelzett csoport támogatja, míg a párt más prominens képviselői (Jávor Benedek, Karácsony Gergely) az együttműködést támogatják. Mivel az Együtt 2014 hagyott menekülőutat az összefogásra (hiszen formális MSZP-LMP együttműködés nélkül is létrehozható a kooperáció), úgy tűnik, hogy a mérleg nyelve az ezt támogatók felé billent, azonban akárhogy is dönt végül a párt, szinte bizonyos, hogy azt nem ússza meg veszteségek nélkül. Így az LMP jelenleg csak rossz és rosszabb megoldások közül választhat. Az MSZP ennél jóval kényelmesebb helyzetben van: ráér megvárni, hogy mi lesz az Együtt 2014 Mozgalom kifutása, mivel egyelőre a párt tőkéje és országos infrastruktúrája nélkül aligha lehet sikeres kampányt és mozgósítást véghezvinni. Jelenleg tehát a kölcsönös egymásra utaltság jellemezheti legjobban a két fél viszonyát. 2013 szeptemberéig viszont van idejük meghozni a döntést, és addigra már az is látható lesz, hogy az összefogáson belül milyen alkupozícióba kerülhetnek a szocialisták.

A fentiek miatt a következő hónapokban a számos kérdésre kell válaszokat kapnunk. Milyen választói népszerűségre tud szert tenni az új mozgalom, és ez csökkenti-e a baloldali ellenzéki pártok támogatottságát? Sikerül-e bizonytalan szavazókat is megszólítani? A Szolidaritás szakszervezeti bázisát felhasználva az Együtt 2014 képes lesz-e országos hálózatot kiépíteni és azt megtölteni tartalommal? Elkerüli-e a mozgalom az 1990 és 1994 közötti MDF sorsát? (A rendszerváltás utáni MDF-frakcióban együtt politizáltak a Debreczeni József nevével fémjelzett konzervatív-liberálisok és a Csurka István vezette szélsőségesek is.) Nyilvánvalóan, ha a fenti kérdésekre igen a válasz, akkor mind az MSZP-nek, mind pedig az LMP-nek megéri ideiglenesen lemondaniuk önálló identitásukról, és egy választási párt keretein belül az összefogást választani. Ugyanakkor ez rögtön generálja is a következő problémát. Vajon a pártok részvétele nélküli mozgalmat támogatók mit szólnak majd a pártok megjelenéséhez, az esetleges lemorzsolódást kompenzálják-e az újonnan megjelenő szavazók? Bármi történik is, végérvényesen ráfordultunk a 2014-es választási kampányra, amit jól jelez az is, hogy a kormányellenes választóknak immár a kormányváltáson túlmutató tétet adott az ellenzék. A „rezsimváltás”, vagyis egyfajta új rendszerváltás igényét.