Olvasva számos neves jobboldali közgazdász gazdaságpolitikai kritikáját, amelyek burkoltan vagy kevésbé burkoltan valamilyen fordulatot sürgettek, azon tűnődtem, vajon ezek a hangok mennyire találnak megértő fülekre a kormányon belül. Ezért is volt különösen izgalmas Orbán Viktor tegnapi bejelentése, amely talán egy csendes, ám annál drasztikusabb változás előjele lehetett. De melyek is voltak a kritizált elemek, és mit mondott a miniszterelnök?

Critical Mass

Mellár Tamás a Magyar Nemzet augusztus 26-i számában arról értekezett a hónap elején napvilágra került kedvezőtlenebb makrogazdasági adatok láttán, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika lényegében megbukott. Úgy vélte, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium által folytatott gazdaságpolitika a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve, ezért az egyetlen jó megoldás csak egy teljes gazdaságpolitikai fordulat lehet. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, Chikán Attila még augusztus 22-én, az Origo hasábjain rendkívül élesen fogalmazott. Egészen pontosan kijelentette: „Az a fajta gazdaságpolitikai hitvallás, amelyet Matolcsy György képvisel és őszintén mondom, nem tudom, kik állnak még mögötte, és ami szerint a belföldi kereslet erősítésével kell építeni a növekedést, ez egy olyan kis, nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan.” De mi is a probléma a gazdaságpolitikával? A magyar költségvetés strukturális problémákkal küzd, amelyeket a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításával sikerült időben eltolni. A hiánycél és az államadósság csökkenő pályán tartásához a kabinet szerint beinduló gazdasági növekedésre van szükség. A belső fogyasztás azonban nem pörgött fel kellőképpen, egyszerűen azért, mert akinél érdemi megtakarítást jelentett az adócsökkentés, az vagy hiteleket törlesztett, vagy pedig félretett. A másik fő gond, hogy a gazdasági növekedést húzó exportnak is elég borúsak a kilátásai. Egyik fő kereskedelmi partnerünknél, Németországban megállt a növekedés, a második negyedévben mindössze 0,1 százalékkal nőtt a gazdaság. A végeredmény pedig az, hogy keletkezett egy jelentős lyuk a költségvetésünkben, amelyet most hirtelen be kellene foltozni. Ezt természetesen meg lehet csinálni bizonyos tételek megnyirbálásával, de ez egyszerűen semmit sem változtat a költségvetés rossz szerkezetén, a felelőtlen költekezésen. Mert mi lesz, ha elfogy az államosított nyugdíjvagyon? Talán erre kaptunk választ Orbán Viktortól?

Bűnbánat?

A miniszterelnök kijelentései nem okoztak különösebb meglepetést, a válságretorika, a szuverenitásért való küzdelem, a felvázolt nemzetközi helyzet nem új keletű a Fidesz kommunikációjában. Egy dologban azonban fel lehetett fedezni újdonságot. A kormányfő ugyanis szólt arról is, hogy a jövő évi költségvetés tervezésekor már nem az lesz a kérdés, hogy honnan vegyen el az állam 2-3 százalékot, hanem, hogy honnan vonuljon ki teljesen. Ez pedig előrevetíti, hogy a kormány komoly érdeksérelmekkel járó reformokba kezdhet a kisebb állam megvalósítása érdekében, melyet korábban az SZDSZ  is erőteljesen favorizált. Talán mégis van abban valami, amit egy barátom mondott még a 2010-es választások után, hogy az Országgyűlésben a legliberálisabb párt rendelkezik kétharmados többséggel. De valóban megvalósulhat-e a gazdaságpolitikai fordulat? Igen, kétféleképpen (persze kommunikációs szempontból nyilván nem). Vagy a kizárólag bevételnöveléssel fenntartott költségvetési egyensúly helyett alapvetően kiadáscsökkentésre építő egyensúlyjavítással (ami többé-kevésbé szakmai konszenzus is), vagy pedig a felsőbb jövedelemkategóriát megcélzó adóemeléssel, illetve új adók kivetésével. Az elmúlt napokban ez utóbbira is érkezett javaslat. Pálffy István vetette fel egy, a gazdagokkal megfizetendő átmeneti különadó ötletét. Ha ez megvalósulna, azzal a kormány lényegében beismerné, hogy eddig folytatott gazdaságpolitikája kudarc volt. Igazi 22-es csapdája. A gazdagok megadóztatása mindig jó üzenet, ehhez viszont egy zászlóshajót kellene felrobbantani. E nélkül viszont marad a kiadáscsökkentés.