(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.