progresszista

Orbán Viktor bejelentéseiből egyelőre annyit tudhatunk biztosan, hogy az állam az egyik zsebéből a másikba helyezi a pénzt, azonban az még nem látható, hogy miként fogja a központi költségvetés kiegyenlíteni a számlát. Azt sem lehet még tudni, hogy mihez kezd a kabinet a hitelező bankokkal, melyekkel amúgy sem túlzottan jó a viszonya, így érdemes a miniszterelnök önkormányzati adósságkonszolidációs bejelentéseit tüzetesebben is megvizsgálni.

Az állam kérheti/késztetheti a bankokat arra, hogy engedjék el a tartozás egy részét, azonban ez a bankadó felezésének elhalasztása után ismét a szektort terhelné, tovább csökkentve az amúgy sem jó hitelezési kedvet. Mindemellett adhat az állam kötvényeket is, hiszen azok hozama most rendkívül kedvező, elméletileg tehát a bankok is jól fogadhatnak egy ilyen lépést, aminek még a pénzügyi fedezete is meglehet. Lázár János ugyanis szeptember 20-án olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amivel értékesíthető az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyon megmaradt, nyár végén mintegy 650 milliárd forintra becsült része, amit kizárólag államadósság-csökkentésre lehet fordítani. Márpedig, ha a kormány arra készül, hogy kötvényekben fizessen, akkor nincs más dolga, mint ugyanekkora értékben megsemmisíteni államkötvényeket.

Az önkormányzati adósságrendezés finanszírozása mellett legalább ennyire fontosak a tartalmi kérdések. A kormány ugyanis jól láthatóan nem kíván különbséget tenni hitel és hitel között. A fejlesztésekre, vagy a beruházásokra felvett hitelek megtérülő vállalkozások lehetnek, míg a működési célú hitelfelvétel bizonyosan nem térül meg soha. Emiatt, ha gazdasági, vagy gazdaságossági szempontokat veszünk figyelembe, akkor a működési célú hitelek átvállalása, és újratermelődésének megakadályozása racionálisabb választásnak tűnik. Az igaz, hogy elsősorban a kisebb települések szenvednek a működési hitelektől, de ez nem indokolja, hogy egyenlőségjelet kell tenni közéjük. Egy nyugat-magyarországi, vagy jó turisztikai adottságokkal rendelkező kistelepülés hitelállományának szerkezete lényegesen kedvezőbb képet mutathat, mint egy kelet-magyarországi, magas munkanélküliséggel terhelt településé, ha tetszik, nem lehet Telkit és Tiszabőt egy lapon emlegetni (mindkét település 5 ezer fő alatti lélekszámú; az előbbi a leggazdagabb, az utóbbi pedig a legszegényebb az országban). A nagyobb lakosságszámú önkormányzatoknál kétségtelen, hogy kisebb a működési hitelek aránya, ezért a sávos konszolidáció racionálisnak tűnhet, azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a települések, városok zömében rendelkeznek fedezetként kellő vagyonnal, így egy hitelengedés számukra nem feltétlenül létkérdés.

Elmondható tehát, hogy az adósságok részleges átvállalása levegőhöz juttathatja az önkormányzati rendszert, ugyanakkor az nem látszik, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését. A miniszterelnök által felvázolt szigor az önkormányzati költségvetések esetében nehezen betartható, arról nem beszélve, hogy azok a települések, amelyek eddig is hitelből finanszírozták működésüket, ettől az intézkedéstől nem rendelkeznek majd több pénzzel. Magyarul, egyelőre nem látni, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését.

Végezetül mindenképpen szót kell ejteni arról is, hogy milyen üzenetet hordoz az állami hitelátvállalás. A Magyar Progresszív Intézet már 2011-es Önkormányzati Teljesítménymérésében felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált önkormányzatok a 2011-ben még csak tervezett szigorúbb hitelfelvételi szabályok miatt előre „bevásároltak” azokból, amit jól mutatott az is, hogy nem a legjobban eladósodott városok növelték legnagyobb arányban adósságállományukat. Vagyis, nem feltétlenül a felelős gazdálkodás irányába tettek következetes lépéseket. Sőt, olyan esetről is tudunk, amikor a felvett kölcsönöket spekulatív devizaügyletekre használta a településvezető. Az Állami Számvevőszék 2009-ben vizsgálta Hódmezővásárhely gazdálkodását, melynek során megállapították, hogy „az Önkormányzat a betételhelyezésen túl – a pénzpiaci feltételek bizonytalansága miatt kockázattal járó – azonnali és – a kibocsátott kötvény névértékének erejéig – opciós deviza műveleteket is végzett.” Egyszerűbben szólva, Lázár János devizaspekulációs műveletekhez használta a felvett kölcsönt, és bár a város több mint egymilliárd forintot „nyert” ezzel, ezt el is vesztette a 2008-ban kezdődő válsággal. Arról nem is beszélve, hogy sok városvezető az árfolyamkockázat figyelembe vétele nélkül vette fel a svájci frank alapú hiteleket, ami szintén nem felelős magatartásról tanúskodik. A kabinet pedig az általános adósságrendezés miatt nemhogy bünteti, hanem egyenesen jutalmazza is ezt a magatartást, ráadásul a felelőtlenek adósságát azoknak is fizetni kell majd, akik jól gazdálkodtak, aminek rendkívül rossz üzenete van. Persze egy választásokra készülő pártnak jól jön majd az eladósodott vidék szeretete.

(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.

A szkeptikus és bizalmatlan közhangulatban divatos feleslegesnek, megbízhatatlannak minősíteni a közvélemény-kutatásokat, amelyek kétségtelenül nem alkalmasak arra, hogy vitathatatlan pontossággal megjósolják egy-egy választás eredményét. Pedig (amellett, hogy az aktuális közhangulatot és tendenciákat felmérő társadalomkutató egyébként soha nem is igényli a jós szerepkörét) a számok olykor önmagukban is olyan tanulságokra mutatnak rá, amelyek mindenfajta elemzői spekulációnál pontosabb diagnózisra vezetheti rá a politika iránt érdeklődő állampolgárt.

A Fidesz-KDNP támogatóinak a vártnál gyorsabb apadása és az ellenzéki erők népszerűségének ehhez viszonyított pangása a jelenlegi belpolitikai erőviszonyok egyik fontos sajátosságára mutat rá: nevezetesen arra, hogy a kormány leghatékonyabb ellenfele nem parlamenti ellenzéke, hanem saját maga. És itt nem „rossz kormányzásra”, szakpolitikai inkompetenciára gondolok: egy ilyen minősítés sokkal komplexebb és szubjektívebb annál, mintsem hogy fél mondatban meg lehetne ejteni. Arról van szó, hogy a kormány és szűkebb holdudvara általános politikai filozófiája és kommunikációs stratégiája kezdettől fogva olyan, a kormány hitelességét módszeresen aláásó aknákat helyezett el a kormányzás útjában, amelyek az eddigiek során az ellenzék helyett is egyre szűkítették a kétharmados kormány mozgásterét, és háborús retorikájukkal ellehetetlenítették a hitelvesztést gátló vagy legalább mérséklő önkorrekciós mechanizmusokat.

Hogy csak néhány példát említsünk: ez a hozzáállás ütötte az első nagy és tartósnak bizonyult rést az államháztartás azóta igencsak megrendült stabilitásán az egyetlen konkrét választási ígéret, az szja-csökkentés teljesítésének a progresszív adóztatás felszámolásával való egybekötésével, majd az ahhoz való tragikus ragaszkodással – annak ellenére is, hogy a visszatáncolás a valóságban már ténynek mondható. Ez kényszeríti már-már parodisztikusnak tűnő kommunikációs piruettekre az ezermilliárdos nagyságrendű megszorító csomagot kiizzadó kormánypártokat, amelyek a szocialista megszorítások szükségtelenségének és „népirtó” jellegének hangoztatásával kerültek hatalomra. Ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros vezetése kihátráljon egy olyan kínos, ráadásul tökéletesen felesleges konfliktusból, amelynek negatív politikai hozadékai – ez ma már nyilvánvaló – messze meghaladják az inkriminált döntés mögött sejtett bármiféle politikai alkuk hasznát.

Az IMF és általánosan szemlélve a közgazdasági realitások előtt történő, jelenleg zajló kapituláció a legélesebben mutat rá arra, hogy kurucos intranzigencia, a háborús retorika, a kompromisszum és az együttműködés tagadása kétségtelen rövidtávú kommunikációs haszna mellett miért kontraproduktív és rövidlátó stratégia mégis. Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokrácia legstabilabb, legnagyobb hatalommal bíró kormányzatával, illetve kulcsfontosságú tisztségviselőivel kapcsolatban már a hivatalba lépés után másfél évvel bukásról, lemondási kényszerről értekezzenek a véleményformálók. Márpedig itt tartunk: a totális háború víziója és a kormányzati voluntarizmus frigye mostanra odáig vezetett, hogy a túlnyomórészt bizalmi, vagyis pszichológiai jellegű válság kontextusában nemzetgazdasági miniszterünk körülbelül olyan ballaszttá vált a magyar gazdaságpolitika hitelessége szempontjából, mint amilyenné Gyurcsány Ferenc vált legkésőbb 2009 elejére, amikor ez a hitelvesztés lemondásra kényszerítette a volt kormányfőt.

A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít az akkorira: a releváns világpolitikai és – ami fontosabb – pénzügyi-gazdasági szereplők számára irrelevánssá vált, hogy a gazdasági miniszter vagy a kormányszóvivő egyik napról a másikra milyen új programmal vagy diadalmasan tálalt sikertörténettel áll a kamerák elé. A kapkodó és egymást kioltó gazdaságpolitikai lépések, a „nem ortodox” (valójában a gazdasági és pénzügyek működésének teljes félreértésén és a nemzetközi gazdaságban elfogadott normák folyamatos áthágásán alapuló) pénzbehajtás a befektetők és Magyarország külgazdasági partnerei szemében önmagukért beszélnek. A hírek szerint kétséges, hogy a kormányfő levonja az ebből eredő konzekvenciákat; azt azonban egyre kevesebben vitatják, hogy az országnak és saját kormányának tenne jót vele. Matolcsy leváltása azt üzenné a világ felé, hogy a kormány tanult a múlt hibáiból, és legalább végszükség esetén képes az önkorrekcióra, ezt pedig látványos gesztusokkal kész jelezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a mindennapokkal szemben a politikában a tévedés beismerése valóban mindig halmozottan kockázatos tett. Könnyű a híradó előtt ülve, a kényelmes kanapéról vagy a vacsoraasztal mellett üldögélve számon kérni a politikusokon az igényes önreflexiót, a tévedések őszinte megvallását. Utóbbi azonban általában nemcsak önérzetétől sodorva szánja rá magát nehezen ilyesmire, vagyis azért, mert ember. Hanem azért is, mert tevékenységének alapvetően szab keretet az a kényszer, hogy minden elhatározásakor mérlegelnie kell valamit, amit nem politikus bírálói kényelmesen figyelmen kívül hagyhatnak: tette közvetlen politikai következményeit. A túl sűrűn meakulpázó képviselő vagy kormányfő márpedig könnyen eshet abba a csapdába, hogy önkritikáját a választók egy idő után nem intellektuális igényessége vagy nagyvonalúsága, hanem inkompetenciája, bizonytalansága, „puhasága” jeleként értelmezik majd. Mivel jó eséllyel támadási felületet kereső politikai ellenfelei is pontosan ebbe az irányba igyekeznek lökdösni, minden, látszólag csekély meghátrálás magában hordja a katasztrófa lehetőségét. Különösen olyan szélsőségesen polarizált, nem csupán konfliktusokkal (ez önmagában a politika elválaszthatatlan lényegét jelentené), de folyamatos kvázi-polgárháborús hangulattal átitatott politikai kontextusban, mint amilyen a magyar.

A politika realista teoretikusai ugyanakkor régóta nem győzik hangsúlyozni, hogy a politikusok számára nem adottak univerzális receptek, minden szituációban érvényes igazságok, megoldások. A valóságnak a sematizáló megismerés számára beláthatatlan sokszínűségét, a mindenkori politikai szituáció esetlegességét hangsúlyozzák. E felfogás szerint nem az tesz valakit jó politikussá, ha cselekvése vezérfonalául egy akármilyen hosszú tanulás és gyakorlat útján elsajátított, általános axiómagyűjteményt szab, hanem az, ha a gyakorlatból levont tanulságokat mindig az éppen adott politikai helyzetet felmérve, annak alárendelve és ahhoz igazítva képes alkalmazni vagy éppen zárójelbe tenni, ha a helyzet azt kívánja. Nem lehet szakácskönyvből kormányozni. Ha a politikai konfliktus és kompromisszum sokszor aszimmetrikus dialektikájából egy vezető csak az elsőt ismeri, legalább akkora csapdák várnak rá, mint azt, aki csak a másodiknak van tudatában.

Errare humanum est – tévedni emberi dolog. Kiváló pogány és keresztény gondolkodók versengenek e mindenki által ismert mondás szerzői címéért, Cicerótól Senecán át Szent Jeromosig (a késhegyig menő filológiai viták oka egyébként az, hogy bár a fentiek mind mondtak hasonlót, illetve hasonló értelműt, ebben a formában valószínűleg egyikük sem írta le ezt a bölcsességet). Feltűnő azonban, milyen keveset idézik a közmondás folytatását. Sed in errare perseverare diabolicum: a tévedés mellett kitartani ördögi.

A Wikileaks jelensége általában, de a szűkebb konkrét helyzetre vonatkozóan is a maga pőre valójában mutatja meg a politikát: a „valóság” leleplezése nyomán feltárul a kínzó kérdés, hogy vajon szükséges része-e a hazugság a hatalom és a politika szempontjából. Szükségszerű-e, hogy a kampányban hazudjanak a politikusok, hogy aztán kormányon egészen máshogyan irányítsák az országot?

A válasz elsőre talán egyértelműnek tűnhet, hiszen a jólneveltség és a „természetes” etika azt diktálja, hogy elítéljük azt, aki hazudik. Max Weber azonban már közel száz éve rámutatott arra, hogy a politikai cselekvés etikai megítélése szükségszerűen különbözik a mindennapi emberi tettekéitől. Nem azért, mintha a politikusok az örök morális törvények felett állnának, hanem mert a politikában nem a jó szándék a végső mérce és a siker kritériuma, hanem a tervek megvalósíthatósága és az intézkedéseknek a politikai közösség egészét érintő következményei. A politikust az a felelősség terheli, hogy nem elég nemeslelkűnek lennie és általa helyesnek vélt célokat megfogalmaznia, de ezeket meg is kell valósítania, a számára rendelkezésre álló eszközök segítségével. A politikus cselekedeteit ezért Weber kifejezésével – felelősségetikai szempontból célszerű vizsgálni, akkor is, ha az élet legtöbb területén a szándék- vagy érzületetika az érvényes mérce.

Mindez ugyanakkor cseppet sem menti fel a hazugságon kapott politikust. A nyilvánosságban ugyanis csak a természetes etika elvárásai mentén ítélhetünk meg egy politikust. Ha a választópolgár hazugságon kapja választott politikusát – akár a Wikileaksen megjelenő titkos nagyköveti aktáján, akár egy lehallgatott beszéd nyilvánosságra kerülésének köszönhetően –, természetes, ha ennek nyomán akár a bizalmát is megvonja tőle. Nem cél (nem is lehet az), hogy olyan világban éljünk, amelyben az emberek/választópolgárok tudatosan megkülönböztetik az érzületetikát a felelősségetikától, és e distinkció alapján ítélik meg választott képviselőik politikai tevékenységét.

A konkrét helyzetre az előbbi teória szintén igaz: a miniszterelnök nem várhatja el, hogy azok, akik a kampányban elhangzott ígéretei miatt szavaztak rá, Wikileakses lelepleződése után majd felelősségetikai megfontolásból felmentik őt. Az iratok keletkezésének idejében nyilvánvalóan nem is azzal a tudattal mondta Orbán Viktor nagyköveteknek, hogy mondatai valamikor nyilvánosságra kerülnek, hiszen az politikai öngyilkosság lett volna. A szándék feltehetően az volt, hogy a nagyköveteken és politikai döntéshozókon keresztül megnyugtassa a piacokat és a befektetőket: felelősebb gazdaságpolitikára készül, mint ami az ellenzéki retorikából kiolvasható.

Olvasva számos neves jobboldali közgazdász gazdaságpolitikai kritikáját, amelyek burkoltan vagy kevésbé burkoltan valamilyen fordulatot sürgettek, azon tűnődtem, vajon ezek a hangok mennyire találnak megértő fülekre a kormányon belül. Ezért is volt különösen izgalmas Orbán Viktor tegnapi bejelentése, amely talán egy csendes, ám annál drasztikusabb változás előjele lehetett. De melyek is voltak a kritizált elemek, és mit mondott a miniszterelnök?

Critical Mass

Mellár Tamás a Magyar Nemzet augusztus 26-i számában arról értekezett a hónap elején napvilágra került kedvezőtlenebb makrogazdasági adatok láttán, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika lényegében megbukott. Úgy vélte, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium által folytatott gazdaságpolitika a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve, ezért az egyetlen jó megoldás csak egy teljes gazdaságpolitikai fordulat lehet. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, Chikán Attila még augusztus 22-én, az Origo hasábjain rendkívül élesen fogalmazott. Egészen pontosan kijelentette: „Az a fajta gazdaságpolitikai hitvallás, amelyet Matolcsy György képvisel és őszintén mondom, nem tudom, kik állnak még mögötte, és ami szerint a belföldi kereslet erősítésével kell építeni a növekedést, ez egy olyan kis, nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan.” De mi is a probléma a gazdaságpolitikával? A magyar költségvetés strukturális problémákkal küzd, amelyeket a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításával sikerült időben eltolni. A hiánycél és az államadósság csökkenő pályán tartásához a kabinet szerint beinduló gazdasági növekedésre van szükség. A belső fogyasztás azonban nem pörgött fel kellőképpen, egyszerűen azért, mert akinél érdemi megtakarítást jelentett az adócsökkentés, az vagy hiteleket törlesztett, vagy pedig félretett. A másik fő gond, hogy a gazdasági növekedést húzó exportnak is elég borúsak a kilátásai. Egyik fő kereskedelmi partnerünknél, Németországban megállt a növekedés, a második negyedévben mindössze 0,1 százalékkal nőtt a gazdaság. A végeredmény pedig az, hogy keletkezett egy jelentős lyuk a költségvetésünkben, amelyet most hirtelen be kellene foltozni. Ezt természetesen meg lehet csinálni bizonyos tételek megnyirbálásával, de ez egyszerűen semmit sem változtat a költségvetés rossz szerkezetén, a felelőtlen költekezésen. Mert mi lesz, ha elfogy az államosított nyugdíjvagyon? Talán erre kaptunk választ Orbán Viktortól?

Bűnbánat?

A miniszterelnök kijelentései nem okoztak különösebb meglepetést, a válságretorika, a szuverenitásért való küzdelem, a felvázolt nemzetközi helyzet nem új keletű a Fidesz kommunikációjában. Egy dologban azonban fel lehetett fedezni újdonságot. A kormányfő ugyanis szólt arról is, hogy a jövő évi költségvetés tervezésekor már nem az lesz a kérdés, hogy honnan vegyen el az állam 2-3 százalékot, hanem, hogy honnan vonuljon ki teljesen. Ez pedig előrevetíti, hogy a kormány komoly érdeksérelmekkel járó reformokba kezdhet a kisebb állam megvalósítása érdekében, melyet korábban az SZDSZ  is erőteljesen favorizált. Talán mégis van abban valami, amit egy barátom mondott még a 2010-es választások után, hogy az Országgyűlésben a legliberálisabb párt rendelkezik kétharmados többséggel. De valóban megvalósulhat-e a gazdaságpolitikai fordulat? Igen, kétféleképpen (persze kommunikációs szempontból nyilván nem). Vagy a kizárólag bevételnöveléssel fenntartott költségvetési egyensúly helyett alapvetően kiadáscsökkentésre építő egyensúlyjavítással (ami többé-kevésbé szakmai konszenzus is), vagy pedig a felsőbb jövedelemkategóriát megcélzó adóemeléssel, illetve új adók kivetésével. Az elmúlt napokban ez utóbbira is érkezett javaslat. Pálffy István vetette fel egy, a gazdagokkal megfizetendő átmeneti különadó ötletét. Ha ez megvalósulna, azzal a kormány lényegében beismerné, hogy eddig folytatott gazdaságpolitikája kudarc volt. Igazi 22-es csapdája. A gazdagok megadóztatása mindig jó üzenet, ehhez viszont egy zászlóshajót kellene felrobbantani. E nélkül viszont marad a kiadáscsökkentés.