progresszista

Holnap lesz egy éve, hogy Schmitt Pál Sólyom László utódaként elfoglalta hivatalát a Magyar Köztársaság elnökeként. Ezekben a napokban számtalan értékelést, elemzést olvashatunk és hallhatunk majd arról, hogy ez alatt az egy év alatt az államfő milyen sikerrel tudta megtestesíteni a nemzet egységét, őrködni az államszervezet demokratikus működése felett, illetve miben különbözik szerepfelfogása a megelőző három elnökétől. Az alábbi eszmefuttatást ehhez a diskurzushoz szánom bevezetőül.

A politika (mint általában a showbiznisz) sajátos és sokat emlegetett velejárója a valóság megkettőződése. Nemcsak a mediatizált tömegdemokrácia korában, de most különösen. Szeretjük a világot szebbnek, tisztábbnak látni, mint amilyen; elhinni, hogy létezik az életnek egy olyan oldala, amely nemesebb, magasztosabb, mint az, amelyet mindennap magunk körül látunk. Ezért vonjuk össze a szemöldökünket (vagy nevetünk kárörvendően), ha egy politikust káromkodni hallunk, ha házasságtörésen kapják rajta, vagy éppen részegen tivornyázik az éjszakában. Sajátos önbecsapás ez. Aki napi szinten foglalkozik a politikával, elvileg tisztában van vele, hogy az csak kisebb részt jelent fehér lovagok között zajló küzdelmet a legnemesebb eszmékért, és többnyire inkább az eszközök: a hatalom, a pénz, a dicsőség birtoklásáért folyik, miközben a célok valahogy feledésbe merülnek. Ahogy a színházban, úgy a közéletben is elvárjuk, hogy a látszatot valóságként elfogadható illúzióként tárják elénk. Tegyük szívünkre a kezünket: ki lepődött meg 2006-ban vagy 2010-ben azon, hogy vezető politikusaink egészen mást tesznek kormányon, mint amit ellenzékben vagy kampány idején ígértek? És mégis: melyikünk nem teszi szóvá nap mint nap a politikus „hitelességét”, nem veszi számításba ítéletalkotáskor, ha a politikus tetteiben „kilóg a lóláb”?

Schmitt Pál személyében testesíti meg a második Orbán-kormánnyal szembeszegezhető egyik legfontosabb kifogást. Csúnyán fogalmazva: a látszatra való ügyelés hiányát, vagy ha úgy tetszik, a párhuzamos valóság karikatúraszerűségét. A sokat hivatkozott kétharmados felhatalmazás birtokában a kormány gyakran feledkezik meg arról (vagy csak nincs energiája figyelembe venni), hogy a politikusok iránti bizalom nagyban függ attól, törekvéseiket hogyan „csomagolják”, tálalják a választóknak. A pillanat szülte alkotmánymódosítások és a szó szerint személyre szabott jogszabályalkotás, az Alkotmánybíróság ráncba szedése, a médiafelügyelet tagjainak megválasztása, a közmédia elfoglalása: mind olyan lépések voltak, amelyeket a kormányzó többség alig próbált érdemben igazolni, ideológiailag alátámasztani. Ugyanez volt a probléma az új államfő jelölésével is; ami már az első pillanatban látható volt, azt a mögöttünk hagyott egy év csak igazolta. Schmitt Pált nem tekintélye, integráló személyisége vagy kiemelkedő tudása miatt szólították el a házelnöki pulpitusról; hanem azért, hogy a törvényhozás olajozott motorja legyen. Aki nem küld vissza törvényt a parlamentnek; aki nem fogalmaz meg aggályokat a hatalommegosztás intézményeinek leépítésével kapcsolatban; és aki szükség esetén elnöki beszédben veszi védelmébe a parlamenti többség egy-egy, finoman szólva is nehezen védhető intézkedését.

Képmutatás, de legalábbis tudatlanság volna tagadni, hogy a hatalom maximalizálása, a saját versenyelőnyre és az ellenfél lehetőség szerinti meggyengítésére való törekvés, amennyiben alkotmányos és törvényes keretek között zajlik, tolerálható. Vállalom a cinizmus vádját, de a tapasztalat azt mutatja, hogy aki a politikában az eleganciát tartja fő mércének, és nem szeretné bepiszkolni a kezét, az legfeljebb annyit érhet el, hogy cilinderben és fehér kesztyűben lépdelhet le a közélet színpadáról. Kétségkívül termékeny vitát lehet folytatni a határokról, hiszen nyilvánvaló, hogy a politikában sem szabad mindent; de ez nem változtat a politika és erkölcs viszonyáról máig is a legtöbbet tudó Max Weber örök igazságán: „aki saját lelke üdvét és a mások lelkének megmentését keresi, nem a politika útját járja”. Érthetőek hát a kormányfő egy évvel ezelőtt szem előtt tartott szempontjai: Sólyom László autonóm, ha úgy tetszik, makacs karaktere miatt a kormány számára kellemetlen ballaszt lett volna a sietős jogalkotás vagy az alkotmányozás hónapjaiban.

A probléma a mértékkel, ha úgy tetszik, a „lakkozás” igénytelenségével van. Sólyom László és Schmitt Pál között (de itt a két másik exelnököt is említhetnénk) ugyanis túl éles a kontraszt: az államfői szerepfelfogás két végletét testesítik meg. A jelenlegi köztársasági elnökkel nem az a probléma, amit elődeiről is ilyen-olyan mértékben el lehetett mondani: hogy határozott világképpel, sőt pártállással rendelkezik. Hanem az, hogy tettei alapján meg sem próbál középutat, egyensúlyt találni, több lenni a kormány segédmotorjánál, vagyis: ügyelni a látszatra. A különbséget tömören összefoglalva: Sólyom nem akart a nemzet Laci bácsija lenni; Schmitt viszont a kormány Pali bácsija lett. Ezáltal pedig nemcsak saját hitelének árt, de az általa viselt hivatal tekintélyét is aláássa.

Létezik egy kissé transzcendens és tekintélyelvű, ezért konzervatívnak számító teória a közjogi méltóságok státusát illetően. A demokrácia szekularizált intézményrendszerére vonatkozóan is sokan (köztük én is) mérvadónak tekintik a „király kettős testéről” szóló középkori jogi elméletet. Eszerint egy országos méltóság viselője (jelen példában: az állam feje) lényegét tekintve kettős természetű: egyénként, X. Y-ként halandó, tökéletlen és esendő, a maga biológiai szükségleteivel és hibáival. Lehet szép vagy torz, dadogós, vagy akár elviselhetetlenül büdös, amint XIV. Lajosról, a Napkirályról hírlik, aki egy félresikerült fogászati beavatkozás miatt állítólag élete végéig olyan bűzt árasztott a szájából, hogy nem lehetett vele egy légtérben megmaradni. Mindennapi léte mellett azonban az ilyen személy hivatalának hordozója is – ha úgy tetszik, manifesztációja. Ilyen minőségében pedig, egy megszakíthatatlan történelmi folytonosságba lépve, a politikai test kifejeződése. Egyéni hibáin felülemelkedvén, nem csupán X. Y., de országának állam- vagy kormányfője, minisztere vagy nagykövete, élő szimbólum. A hivatal, az intézmény mint a politikai közösség életét mederben tartó jelenség, önértékkel bír, és tekintélye viselőjét is mintegy megnemesíti, önmagánál többé teszi. A minimálisan megkövetelhető patriotizmus, ha úgy tetszik, az alkotmányos berendezkedésünk iránti elkötelezettség része, hogy egy hivatal, különösen az első közjogi méltóság, az államfő személyében mindenkor tiszteljük az intézményt, akármit gondolunk is egyébként az azt viselő személyről. E tisztelet (a legrosszabb esetben) nem a személynek, hanem a demokratikus intézményrendszernek, végső soron magának a demokráciának szól.

Ha mindezt elfogadjuk is, naivitás volna azt állítani, hogy a „király két testének” szétválasztása mindig könnyű feladat, hiszen amit fentebb írtam, megfordítva is igaz: a hivatal tekintélyét egy esendő embernek kell hordoznia. Valójában kétféle államférfi létezik: aki személyes vonásaival megkönnyíti, és amelyik kifejezetten megnehezíti az általa viselt hivatal patrióta tiszteletét. Akinek két lényege természetes rokonságban áll egymással, és akinek személyisége csak izzadtságos erőfeszítések árán egyeztethető össze az általa viselt hivatallal. Persze egyéni értékvállalások és ízlés dolga is, hogy egy adott politikust ki-ki melyik kategóriában helyez el. Hiszen esendő emberek vagyunk; és nekünk csak egy testünk van.