Hérakleitosz szerint a világ mozgása, örök változása megállíthatatlan és abszolút, ezért ugyanaz az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Ha az epheszoszi filozófus ma is élne, megkérdezhetnénk tőle: no és két ember beleléphet egymás után ugyanabba a folyóba? Bár a napi politika logikája érthetővé teszi, hogy most – leginkább párthovatartozás szerint – sokan a Schmitt Pál és Gyurcsány Ferenc botránya közötti különbségeket igyekeznek hangsúlyozni, a két eset közötti hasonlóságok első pillantásra szembeötlőek. Mindkét politikus disszertációjának, illetve szakdolgozatának – mondjuk így – homályos kérdéseit a sajtó munkásai tárták a nyilvánosság elé, és persze kis szünet után mindkét esetben a határozott tagadás következett. Ez eddig persze semmit nem jelent, leszámítva, hogy az első pillanatban mindkét gyanú hasonlóan megalapozottnak tűnt, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítottnak semmiképpen, ahhoz azonban kellőképpen alátámasztottnak, hogy többet lássunk bennük üres karaktergyilkossági kísérletnél. A reakciók és problémakezelési stratégiák azonban további hasonlóságokat mutatnak – Hérakleitosz folyója mintha befagyott volna.

Az életét a pártpolitikán kívül töltő ember számára olykor megmagyarázhatatlannak tűnhet a politikusok tanulási képességének bámulatos hiánya. Schmitt Pál esetében is gyakran elhangzott a plágiumbotrány kibontakozásának hónapjaiban, hogy csak a személyes érintettség ernyője adhat magyarázatot arra, miért nem jelenik meg semmi az elnök válságkommunikációjában az ő esete előtt a világban kirobbant, hasonló természetű történetek tanulságai közül. A tagadás – kétségbeesett hazudozás – sértett ellentámadás – rendezett visszavonulás unalomig sémája pontosan ugyanúgy érvényesült 2012 első harmadában, mint nem sokkal korábban Karl-Theodor zu Guttenberg német védelmi miniszter, előtte pedig számtalan további politikus kapcsán. Gyurcsány Ferenc esetében, aki a közelmúltban remegő felháborodással beszélt az elnök elveszített erkölcsi és politikai realitásérzékéről, sőt csorbát szenvedett értelmi képességeiről, még inkább érthetetlenné teszi a séma követését, hogy a másik oldalról pár héttel ezelőtt ő maga is végigkísért egy ilyen folyamatot. A Schmitt-ügy közelsége, az akkori elnöki reakciók tragikomikus esetlensége ellenére mintha a hajdani kormányfő válságkommunikációját is Kiss Norbert, a Schmitt-éra Köztársasági Elnöki Hivatalának társadalmi és kommunikációs hivatalvezetője tervezte volna. A szakdolgozat nem tudományos értekezés? A politikai ellenfél harminc évvel ezelőtti eseményeket rángat elő a személyes „amortizáció” céljából? Minden félreértésről az egyetem tehet? Eközben pedig nemcsak a Gyurcsány politikai megsemmisítésében érdekelt ellentábor, de saját hívei sem kapnak megnyugtató választ az igazán releváns kérdésekre: hogyan lehetséges, hogy a Gyurcsány Ferenc szakdolgozatára írt bírálat megállapításai az oldalszámokat beleértve is tökéletesen illenek egykori sógora azonos című munkájának szövegére? A megmagyarázhatatlan kozmikus véletlenek lehetőségétől eltekintve az egyetlen magyarázat az lenne, hogy a Hír Tv munkatársainak szándékos hamisításáról, illetve Rozs Szabolcs rosszindulatú hazugságairól van szó – de akkor miért nem ezt halljuk a volt kormányfőtől, természetesen az állítását alátámasztó bizonyítékokkal (például akár a sógor dolgozatának és az egyetemi opponensi véleménynek általa hitelesnek tartott szövegével) alátámasztva?

Gyurcsány Ferenc esete most annál a pontnál tart, amikor a sokasodó véletleneket már nehéz a rosszindulatú „médiaterroristák” célzatos ferdítésének tulajdonítani, és a rejtélyes módon eltűnt diplomamunka hiányában épp egy hajszál még mindig hiányzik ahhoz, hogy minden kétséget kizáró bizonyítottságról beszélhessünk. Abban persze igaza van Gyurcsánynak, hogy a jogban a vádlott bűnösségét a vádlónak kell bizonyítania – miért ne lenne ez másképp a politikában (ahogy ez Schmitt Pál esetében is történt)? A „vádlottnak” azonban – különösen, ha a politikai életben szeretne boldogulni, ahol a hitelesség kulcsfontosságú a választók kegyeiért küzdő politikusok szempontjából – igenis érdemi választ kell adnia az őt érintő, megalapozottnak tűnő vádakra. Ha pedig erre nem képes, onnantól kezdve kizárólag az ő megmaradt erkölcsi tartásának próbáját jelenti, hogy elgondolkodik-e rajta: továbbra is méltó-e arra, hogy a magyar választópolgárokat képviselje az Országgyűlésben.