progresszista

Hérakleitosz szerint a világ mozgása, örök változása megállíthatatlan és abszolút, ezért ugyanaz az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Ha az epheszoszi filozófus ma is élne, megkérdezhetnénk tőle: no és két ember beleléphet egymás után ugyanabba a folyóba? Bár a napi politika logikája érthetővé teszi, hogy most – leginkább párthovatartozás szerint – sokan a Schmitt Pál és Gyurcsány Ferenc botránya közötti különbségeket igyekeznek hangsúlyozni, a két eset közötti hasonlóságok első pillantásra szembeötlőek. Mindkét politikus disszertációjának, illetve szakdolgozatának – mondjuk így – homályos kérdéseit a sajtó munkásai tárták a nyilvánosság elé, és persze kis szünet után mindkét esetben a határozott tagadás következett. Ez eddig persze semmit nem jelent, leszámítva, hogy az első pillanatban mindkét gyanú hasonlóan megalapozottnak tűnt, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítottnak semmiképpen, ahhoz azonban kellőképpen alátámasztottnak, hogy többet lássunk bennük üres karaktergyilkossági kísérletnél. A reakciók és problémakezelési stratégiák azonban további hasonlóságokat mutatnak – Hérakleitosz folyója mintha befagyott volna.

Az életét a pártpolitikán kívül töltő ember számára olykor megmagyarázhatatlannak tűnhet a politikusok tanulási képességének bámulatos hiánya. Schmitt Pál esetében is gyakran elhangzott a plágiumbotrány kibontakozásának hónapjaiban, hogy csak a személyes érintettség ernyője adhat magyarázatot arra, miért nem jelenik meg semmi az elnök válságkommunikációjában az ő esete előtt a világban kirobbant, hasonló természetű történetek tanulságai közül. A tagadás – kétségbeesett hazudozás – sértett ellentámadás – rendezett visszavonulás unalomig sémája pontosan ugyanúgy érvényesült 2012 első harmadában, mint nem sokkal korábban Karl-Theodor zu Guttenberg német védelmi miniszter, előtte pedig számtalan további politikus kapcsán. Gyurcsány Ferenc esetében, aki a közelmúltban remegő felháborodással beszélt az elnök elveszített erkölcsi és politikai realitásérzékéről, sőt csorbát szenvedett értelmi képességeiről, még inkább érthetetlenné teszi a séma követését, hogy a másik oldalról pár héttel ezelőtt ő maga is végigkísért egy ilyen folyamatot. A Schmitt-ügy közelsége, az akkori elnöki reakciók tragikomikus esetlensége ellenére mintha a hajdani kormányfő válságkommunikációját is Kiss Norbert, a Schmitt-éra Köztársasági Elnöki Hivatalának társadalmi és kommunikációs hivatalvezetője tervezte volna. A szakdolgozat nem tudományos értekezés? A politikai ellenfél harminc évvel ezelőtti eseményeket rángat elő a személyes „amortizáció” céljából? Minden félreértésről az egyetem tehet? Eközben pedig nemcsak a Gyurcsány politikai megsemmisítésében érdekelt ellentábor, de saját hívei sem kapnak megnyugtató választ az igazán releváns kérdésekre: hogyan lehetséges, hogy a Gyurcsány Ferenc szakdolgozatára írt bírálat megállapításai az oldalszámokat beleértve is tökéletesen illenek egykori sógora azonos című munkájának szövegére? A megmagyarázhatatlan kozmikus véletlenek lehetőségétől eltekintve az egyetlen magyarázat az lenne, hogy a Hír Tv munkatársainak szándékos hamisításáról, illetve Rozs Szabolcs rosszindulatú hazugságairól van szó – de akkor miért nem ezt halljuk a volt kormányfőtől, természetesen az állítását alátámasztó bizonyítékokkal (például akár a sógor dolgozatának és az egyetemi opponensi véleménynek általa hitelesnek tartott szövegével) alátámasztva?

Gyurcsány Ferenc esete most annál a pontnál tart, amikor a sokasodó véletleneket már nehéz a rosszindulatú „médiaterroristák” célzatos ferdítésének tulajdonítani, és a rejtélyes módon eltűnt diplomamunka hiányában épp egy hajszál még mindig hiányzik ahhoz, hogy minden kétséget kizáró bizonyítottságról beszélhessünk. Abban persze igaza van Gyurcsánynak, hogy a jogban a vádlott bűnösségét a vádlónak kell bizonyítania – miért ne lenne ez másképp a politikában (ahogy ez Schmitt Pál esetében is történt)? A „vádlottnak” azonban – különösen, ha a politikai életben szeretne boldogulni, ahol a hitelesség kulcsfontosságú a választók kegyeiért küzdő politikusok szempontjából – igenis érdemi választ kell adnia az őt érintő, megalapozottnak tűnő vádakra. Ha pedig erre nem képes, onnantól kezdve kizárólag az ő megmaradt erkölcsi tartásának próbáját jelenti, hogy elgondolkodik-e rajta: továbbra is méltó-e arra, hogy a magyar választópolgárokat képviselje az Országgyűlésben.

A magunk részéről nem tartozunk az egykulcsos adórendszer engesztelhetetlen ellenségei közé. Azokkal értünk egyet, akik szerint az úgynevezett arányos közteherviselés bevezetése bizonyos körülmények között, bizonyos célok elérése érdekében legitim és védhető intézkedés, akkor is, ha a kétharmados kormánytöbbség Magyarországon valószínűleg nem megfelelő időben, nem megfelelő módon és jogtechnikai szempontból elfogadhatatlan formában hajtotta azt végre. Mindenesetre az egykulcsos adórendszer vitathatatlanul a kormány gazdaságpolitikájának szimbólumává és nemzetgazdasági miniszterének személyes ügyévé vált. Tehát a vak is látja, hogy kiemelten fontos kérdésről van szó.

Ennek ellenére az utóbbi hetekben csak kapkodjuk a fejünket az erre vonatkozó nyilatkozatokat hallgatva, olvasva. Az IMF és az Európai Bizottság előtti fegyverletételt megelőzően a kormány gazdaságpolitikájának sarokköveként minősített adórendszert mind az alkotmányban, mind a kormányzati kommunikációban sokszorosan kőbe vésték. Január 20-án azonban, nem egészen két héttel az új alaptörvény életbe lépése után Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter és Olli Rehn uniós gazdasági és pénzügyi biztos közös sajtótájékoztatón erősítette meg a Bloomberg korábbi értesülését: az egykulcsos adórendszer témája a hiteltárgyalások megkezdésének előfeltételeiről szóló egyeztetések részét képezi. Ezt ugyanezen a napon lényegében Varga Mihály is megerősítette, és a kormány ezen intézkedését bírálók már előre dörzsölhették a kezüket. Pontosan egy héttel később azonban Gíró-Szász András kormányszóvivő a köztelevízió reggeli műsorában – kissé kellemetlen helyzetbe hozva az imént idézett politikusokat – már azt állította, hogy a téma fel sem merült az Európai Unióval folytatott tárgyalások során. Másnap pedig Kósa Lajos adta ki a jelszót a Magyar Nemzetnek nyilatkozva: az alkotmányban rögzített adórendszer megváltoztatására legfeljebb akkor kerülhetne sor, „ha az ég egybeérne a földdel”. Mindeközben azonban Olli Rehn vagy a Bizottság bármely képviselője nem közölt olyan nyilatkozatot, amely érvénytelenítette volna a korábbit, vagyis jó okunk van feltételezni, hogy az egykulcsos adórendszer mégiscsak terítékre került a tárgyalások során. Ez persze nem azt jelenti, hogy az IMF-EU páros a progresszív adóztatás visszaállítását követelné a kormánytól: a nemzetállami adórendszer meghatározására nem is lenne lehetősége, feltehetjük hát, hogy nincs szó ilyen szándékról. (Akkor már életszerűbb, hogy az egyeztetések a majdani kormánytöbbségek mozgáskörét szűkítő alkotmányos korlátozás körül folyhatnak.) Kósa Lajos apokaliptikus víziója mindenesetre arra utal, hogy a kormány biztos a dolgában.

Persze érthető, mit üzennek az ellentmondást és meghátrálást nem tűrő mondatok: Magyarország kormányának igaza van, akkor is, ha ezt az ellenzék és a világ nem érti meg, és hajlandóak is vagyunk a végsőkig kiállni az igazunk mellett. Valahogy úgy, mint az a mondat, hogy „nem a hárombetűs intézményre, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát”. Ezekkel a kijelentésekkel nem is feltétlenül az a baj, amit állítanak, hanem az, ahogy azt teszik, olyan helyzetben, amikor az óvatosabb megfogalmazás nagyobb előrelátást sugallna. És nem állítana olyan csapdákat a kormány számára, amelyekből csak fájdalmas morális veszteséggel lehet kikecmeregni. Mert épp az IMF-történet mutatott rá: lehet, hogy amiben az egyik pillanatban őszintén hiszünk, azt a valóság akár pár nappal később is teljes mértékben felülírhatja. A hárombetűs intézmény elleni harc, az ég és a föld összeérése adott esetben jól hangzó szlogennek tűnhet: rendkívül kényelmetlenné válik azonban, ha előre nem látott körülmények végül mégis azonnali hátraarcra kényszerítenek.

A határozott kommunikáció fontos eszköze a politikának. Egyenességet, elszántságot, következetességet sugall. A tétova, egyrészt-másrészt üzenetek nemcsak a választókat bizonytalanítják el, de a befektetői bizalom szempontjából nélkülözhetetlen kiszámíthatóságot és hitelességet is aláássák. A karakán kiállás azonban csak akkor ér valamit, ha van mögötte fedezet. Ha ugyanis ez hiányzik, a kurucos „megmondás”, majd a visszakozást követő kínos magyarázkodás súlyosan rombolja a hitelességet, a kategorikus kijelentések és a valóság közötti szakadék mélyülése esetén pedig a nevetségessé válás végzetes következményével járhat.

Emlékezzünk vissza a Gyurcsány-kormány 2009 eleji helyzetére. A kormányfőnek akkor nem azért kellett lemondania, mert politikai okokból elveszítette parlamenti hátországát, és feltehetjük, hogy még csak nem is azért, mert belefáradt az ország irányításába. A kabinet bukásához egy egyre mélyülő, súlyos hitelességi válság vezetett nemcsak a belpolitika, de a külföldi (és ami a legfontosabb: a befektetői) közhangulatban. Az egymást követő és egyre-másra következmények nélkül elhaló programok, bejelentések, ígéretek felemésztették a kormány hitelességi fedezetét. A világ nemcsak hogy nem hitt az akkori vezetésnek, de egy idő után láthatóan már nem is volt kíváncsi az újabb üzenetekre. Az éppannyira határozott, mint amennyire kusza kormányzati kommunikáció azt sejteti, hogy a Fidesz-KDNP mintha megfeledkezett volna arról, hogyan szenvedett vereséget fő ellenfele alig három éve.

Kósa Lajos minapi kijelentése egyébként a történelmi analógiák szerelmeseit is elgondolkodtathatja. Megfogalmazása ugyanis kísértetiesen emlékeztet egy több mint kétszázhúsz éves történetre. Az orosz-török háborúk során a cári hadsereg 1790 telén ostrom alá vette a törökök egyik stratégiai fontosságú erődjét, a Duna bal partján felállított Izmailt. A kezdeti kudarcok után a támadás irányítását a 18. század egyik legnagyobb hadvezére, Alexandr Vasziljevics Szuvorov vette át. A főparancsnok, miután előkészítette az ostromot, december 7-én ultimátumban szólította fel a védőket az erőd átadására. A válasz a következőképp hangzott: „Előbb fordul vissza a Duna folyása és szakad az ég a földre, mint hogy Izmail megadja magát”. Mit ad isten: négy nappal később az oroszok bevették az erődöt.

A szkeptikus és bizalmatlan közhangulatban divatos feleslegesnek, megbízhatatlannak minősíteni a közvélemény-kutatásokat, amelyek kétségtelenül nem alkalmasak arra, hogy vitathatatlan pontossággal megjósolják egy-egy választás eredményét. Pedig (amellett, hogy az aktuális közhangulatot és tendenciákat felmérő társadalomkutató egyébként soha nem is igényli a jós szerepkörét) a számok olykor önmagukban is olyan tanulságokra mutatnak rá, amelyek mindenfajta elemzői spekulációnál pontosabb diagnózisra vezetheti rá a politika iránt érdeklődő állampolgárt.

A Fidesz-KDNP támogatóinak a vártnál gyorsabb apadása és az ellenzéki erők népszerűségének ehhez viszonyított pangása a jelenlegi belpolitikai erőviszonyok egyik fontos sajátosságára mutat rá: nevezetesen arra, hogy a kormány leghatékonyabb ellenfele nem parlamenti ellenzéke, hanem saját maga. És itt nem „rossz kormányzásra”, szakpolitikai inkompetenciára gondolok: egy ilyen minősítés sokkal komplexebb és szubjektívebb annál, mintsem hogy fél mondatban meg lehetne ejteni. Arról van szó, hogy a kormány és szűkebb holdudvara általános politikai filozófiája és kommunikációs stratégiája kezdettől fogva olyan, a kormány hitelességét módszeresen aláásó aknákat helyezett el a kormányzás útjában, amelyek az eddigiek során az ellenzék helyett is egyre szűkítették a kétharmados kormány mozgásterét, és háborús retorikájukkal ellehetetlenítették a hitelvesztést gátló vagy legalább mérséklő önkorrekciós mechanizmusokat.

Hogy csak néhány példát említsünk: ez a hozzáállás ütötte az első nagy és tartósnak bizonyult rést az államháztartás azóta igencsak megrendült stabilitásán az egyetlen konkrét választási ígéret, az szja-csökkentés teljesítésének a progresszív adóztatás felszámolásával való egybekötésével, majd az ahhoz való tragikus ragaszkodással – annak ellenére is, hogy a visszatáncolás a valóságban már ténynek mondható. Ez kényszeríti már-már parodisztikusnak tűnő kommunikációs piruettekre az ezermilliárdos nagyságrendű megszorító csomagot kiizzadó kormánypártokat, amelyek a szocialista megszorítások szükségtelenségének és „népirtó” jellegének hangoztatásával kerültek hatalomra. Ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros vezetése kihátráljon egy olyan kínos, ráadásul tökéletesen felesleges konfliktusból, amelynek negatív politikai hozadékai – ez ma már nyilvánvaló – messze meghaladják az inkriminált döntés mögött sejtett bármiféle politikai alkuk hasznát.

Az IMF és általánosan szemlélve a közgazdasági realitások előtt történő, jelenleg zajló kapituláció a legélesebben mutat rá arra, hogy kurucos intranzigencia, a háborús retorika, a kompromisszum és az együttműködés tagadása kétségtelen rövidtávú kommunikációs haszna mellett miért kontraproduktív és rövidlátó stratégia mégis. Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokrácia legstabilabb, legnagyobb hatalommal bíró kormányzatával, illetve kulcsfontosságú tisztségviselőivel kapcsolatban már a hivatalba lépés után másfél évvel bukásról, lemondási kényszerről értekezzenek a véleményformálók. Márpedig itt tartunk: a totális háború víziója és a kormányzati voluntarizmus frigye mostanra odáig vezetett, hogy a túlnyomórészt bizalmi, vagyis pszichológiai jellegű válság kontextusában nemzetgazdasági miniszterünk körülbelül olyan ballaszttá vált a magyar gazdaságpolitika hitelessége szempontjából, mint amilyenné Gyurcsány Ferenc vált legkésőbb 2009 elejére, amikor ez a hitelvesztés lemondásra kényszerítette a volt kormányfőt.

A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít az akkorira: a releváns világpolitikai és – ami fontosabb – pénzügyi-gazdasági szereplők számára irrelevánssá vált, hogy a gazdasági miniszter vagy a kormányszóvivő egyik napról a másikra milyen új programmal vagy diadalmasan tálalt sikertörténettel áll a kamerák elé. A kapkodó és egymást kioltó gazdaságpolitikai lépések, a „nem ortodox” (valójában a gazdasági és pénzügyek működésének teljes félreértésén és a nemzetközi gazdaságban elfogadott normák folyamatos áthágásán alapuló) pénzbehajtás a befektetők és Magyarország külgazdasági partnerei szemében önmagukért beszélnek. A hírek szerint kétséges, hogy a kormányfő levonja az ebből eredő konzekvenciákat; azt azonban egyre kevesebben vitatják, hogy az országnak és saját kormányának tenne jót vele. Matolcsy leváltása azt üzenné a világ felé, hogy a kormány tanult a múlt hibáiból, és legalább végszükség esetén képes az önkorrekcióra, ezt pedig látványos gesztusokkal kész jelezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a mindennapokkal szemben a politikában a tévedés beismerése valóban mindig halmozottan kockázatos tett. Könnyű a híradó előtt ülve, a kényelmes kanapéról vagy a vacsoraasztal mellett üldögélve számon kérni a politikusokon az igényes önreflexiót, a tévedések őszinte megvallását. Utóbbi azonban általában nemcsak önérzetétől sodorva szánja rá magát nehezen ilyesmire, vagyis azért, mert ember. Hanem azért is, mert tevékenységének alapvetően szab keretet az a kényszer, hogy minden elhatározásakor mérlegelnie kell valamit, amit nem politikus bírálói kényelmesen figyelmen kívül hagyhatnak: tette közvetlen politikai következményeit. A túl sűrűn meakulpázó képviselő vagy kormányfő márpedig könnyen eshet abba a csapdába, hogy önkritikáját a választók egy idő után nem intellektuális igényessége vagy nagyvonalúsága, hanem inkompetenciája, bizonytalansága, „puhasága” jeleként értelmezik majd. Mivel jó eséllyel támadási felületet kereső politikai ellenfelei is pontosan ebbe az irányba igyekeznek lökdösni, minden, látszólag csekély meghátrálás magában hordja a katasztrófa lehetőségét. Különösen olyan szélsőségesen polarizált, nem csupán konfliktusokkal (ez önmagában a politika elválaszthatatlan lényegét jelentené), de folyamatos kvázi-polgárháborús hangulattal átitatott politikai kontextusban, mint amilyen a magyar.

A politika realista teoretikusai ugyanakkor régóta nem győzik hangsúlyozni, hogy a politikusok számára nem adottak univerzális receptek, minden szituációban érvényes igazságok, megoldások. A valóságnak a sematizáló megismerés számára beláthatatlan sokszínűségét, a mindenkori politikai szituáció esetlegességét hangsúlyozzák. E felfogás szerint nem az tesz valakit jó politikussá, ha cselekvése vezérfonalául egy akármilyen hosszú tanulás és gyakorlat útján elsajátított, általános axiómagyűjteményt szab, hanem az, ha a gyakorlatból levont tanulságokat mindig az éppen adott politikai helyzetet felmérve, annak alárendelve és ahhoz igazítva képes alkalmazni vagy éppen zárójelbe tenni, ha a helyzet azt kívánja. Nem lehet szakácskönyvből kormányozni. Ha a politikai konfliktus és kompromisszum sokszor aszimmetrikus dialektikájából egy vezető csak az elsőt ismeri, legalább akkora csapdák várnak rá, mint azt, aki csak a másodiknak van tudatában.

Errare humanum est – tévedni emberi dolog. Kiváló pogány és keresztény gondolkodók versengenek e mindenki által ismert mondás szerzői címéért, Cicerótól Senecán át Szent Jeromosig (a késhegyig menő filológiai viták oka egyébként az, hogy bár a fentiek mind mondtak hasonlót, illetve hasonló értelműt, ebben a formában valószínűleg egyikük sem írta le ezt a bölcsességet). Feltűnő azonban, milyen keveset idézik a közmondás folytatását. Sed in errare perseverare diabolicum: a tévedés mellett kitartani ördögi.