A magunk részéről nem tartozunk az egykulcsos adórendszer engesztelhetetlen ellenségei közé. Azokkal értünk egyet, akik szerint az úgynevezett arányos közteherviselés bevezetése bizonyos körülmények között, bizonyos célok elérése érdekében legitim és védhető intézkedés, akkor is, ha a kétharmados kormánytöbbség Magyarországon valószínűleg nem megfelelő időben, nem megfelelő módon és jogtechnikai szempontból elfogadhatatlan formában hajtotta azt végre. Mindenesetre az egykulcsos adórendszer vitathatatlanul a kormány gazdaságpolitikájának szimbólumává és nemzetgazdasági miniszterének személyes ügyévé vált. Tehát a vak is látja, hogy kiemelten fontos kérdésről van szó.

Ennek ellenére az utóbbi hetekben csak kapkodjuk a fejünket az erre vonatkozó nyilatkozatokat hallgatva, olvasva. Az IMF és az Európai Bizottság előtti fegyverletételt megelőzően a kormány gazdaságpolitikájának sarokköveként minősített adórendszert mind az alkotmányban, mind a kormányzati kommunikációban sokszorosan kőbe vésték. Január 20-án azonban, nem egészen két héttel az új alaptörvény életbe lépése után Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter és Olli Rehn uniós gazdasági és pénzügyi biztos közös sajtótájékoztatón erősítette meg a Bloomberg korábbi értesülését: az egykulcsos adórendszer témája a hiteltárgyalások megkezdésének előfeltételeiről szóló egyeztetések részét képezi. Ezt ugyanezen a napon lényegében Varga Mihály is megerősítette, és a kormány ezen intézkedését bírálók már előre dörzsölhették a kezüket. Pontosan egy héttel később azonban Gíró-Szász András kormányszóvivő a köztelevízió reggeli műsorában – kissé kellemetlen helyzetbe hozva az imént idézett politikusokat – már azt állította, hogy a téma fel sem merült az Európai Unióval folytatott tárgyalások során. Másnap pedig Kósa Lajos adta ki a jelszót a Magyar Nemzetnek nyilatkozva: az alkotmányban rögzített adórendszer megváltoztatására legfeljebb akkor kerülhetne sor, „ha az ég egybeérne a földdel”. Mindeközben azonban Olli Rehn vagy a Bizottság bármely képviselője nem közölt olyan nyilatkozatot, amely érvénytelenítette volna a korábbit, vagyis jó okunk van feltételezni, hogy az egykulcsos adórendszer mégiscsak terítékre került a tárgyalások során. Ez persze nem azt jelenti, hogy az IMF-EU páros a progresszív adóztatás visszaállítását követelné a kormánytól: a nemzetállami adórendszer meghatározására nem is lenne lehetősége, feltehetjük hát, hogy nincs szó ilyen szándékról. (Akkor már életszerűbb, hogy az egyeztetések a majdani kormánytöbbségek mozgáskörét szűkítő alkotmányos korlátozás körül folyhatnak.) Kósa Lajos apokaliptikus víziója mindenesetre arra utal, hogy a kormány biztos a dolgában.

Persze érthető, mit üzennek az ellentmondást és meghátrálást nem tűrő mondatok: Magyarország kormányának igaza van, akkor is, ha ezt az ellenzék és a világ nem érti meg, és hajlandóak is vagyunk a végsőkig kiállni az igazunk mellett. Valahogy úgy, mint az a mondat, hogy „nem a hárombetűs intézményre, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát”. Ezekkel a kijelentésekkel nem is feltétlenül az a baj, amit állítanak, hanem az, ahogy azt teszik, olyan helyzetben, amikor az óvatosabb megfogalmazás nagyobb előrelátást sugallna. És nem állítana olyan csapdákat a kormány számára, amelyekből csak fájdalmas morális veszteséggel lehet kikecmeregni. Mert épp az IMF-történet mutatott rá: lehet, hogy amiben az egyik pillanatban őszintén hiszünk, azt a valóság akár pár nappal később is teljes mértékben felülírhatja. A hárombetűs intézmény elleni harc, az ég és a föld összeérése adott esetben jól hangzó szlogennek tűnhet: rendkívül kényelmetlenné válik azonban, ha előre nem látott körülmények végül mégis azonnali hátraarcra kényszerítenek.

A határozott kommunikáció fontos eszköze a politikának. Egyenességet, elszántságot, következetességet sugall. A tétova, egyrészt-másrészt üzenetek nemcsak a választókat bizonytalanítják el, de a befektetői bizalom szempontjából nélkülözhetetlen kiszámíthatóságot és hitelességet is aláássák. A karakán kiállás azonban csak akkor ér valamit, ha van mögötte fedezet. Ha ugyanis ez hiányzik, a kurucos „megmondás”, majd a visszakozást követő kínos magyarázkodás súlyosan rombolja a hitelességet, a kategorikus kijelentések és a valóság közötti szakadék mélyülése esetén pedig a nevetségessé válás végzetes következményével járhat.

Emlékezzünk vissza a Gyurcsány-kormány 2009 eleji helyzetére. A kormányfőnek akkor nem azért kellett lemondania, mert politikai okokból elveszítette parlamenti hátországát, és feltehetjük, hogy még csak nem is azért, mert belefáradt az ország irányításába. A kabinet bukásához egy egyre mélyülő, súlyos hitelességi válság vezetett nemcsak a belpolitika, de a külföldi (és ami a legfontosabb: a befektetői) közhangulatban. Az egymást követő és egyre-másra következmények nélkül elhaló programok, bejelentések, ígéretek felemésztették a kormány hitelességi fedezetét. A világ nemcsak hogy nem hitt az akkori vezetésnek, de egy idő után láthatóan már nem is volt kíváncsi az újabb üzenetekre. Az éppannyira határozott, mint amennyire kusza kormányzati kommunikáció azt sejteti, hogy a Fidesz-KDNP mintha megfeledkezett volna arról, hogyan szenvedett vereséget fő ellenfele alig három éve.

Kósa Lajos minapi kijelentése egyébként a történelmi analógiák szerelmeseit is elgondolkodtathatja. Megfogalmazása ugyanis kísértetiesen emlékeztet egy több mint kétszázhúsz éves történetre. Az orosz-török háborúk során a cári hadsereg 1790 telén ostrom alá vette a törökök egyik stratégiai fontosságú erődjét, a Duna bal partján felállított Izmailt. A kezdeti kudarcok után a támadás irányítását a 18. század egyik legnagyobb hadvezére, Alexandr Vasziljevics Szuvorov vette át. A főparancsnok, miután előkészítette az ostromot, december 7-én ultimátumban szólította fel a védőket az erőd átadására. A válasz a következőképp hangzott: „Előbb fordul vissza a Duna folyása és szakad az ég a földre, mint hogy Izmail megadja magát”. Mit ad isten: négy nappal később az oroszok bevették az erődöt.