A magyar demokrácia problémái között régóta a legfontosabbak egyikeként emlegetik a közélet törzsi jellegét és a pártoktól független nyilvános fórumok szegényes voltát. Közhelynek számít, hogy szilárd elvek követése és számon kérése helyett a politikai táborok bámulatosan gyorsan képesek saját alapállásukat és értékeiket változtatni – aszerint, hogy az általuk kedvelt politikusok aktuálisan milyen jelszavakat tűznek a zászlajukra. Aki tegnap még a költségvetési hiánycél elengedését tekintette a gazdasági autonómia kulcsának, ma a legszigorúbb költségvetési fegyelem mellett agitál. És fordítva: akik 2009-ben zsarolással vádolták a megszorítások ellen tüntető szakszervezeteket, a kormányváltás óta jóval megértőbbnek mutatkoznak az érdekképviseletek törekvéseivel szemben. Ilyen dinamikusan változik a hazánkkal kapcsolatos külföldi értékelésekhez való viszony is.

Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok és általában a kormánnyal szembehelyezkedők számára minden külföldről érkező bírálat jól jön: azokban a kormány inkompetenciájának, erőszakosságának, „mucsaiságának” „független” és „elfogulatlan” bizonyítékát látják és láttatják – az aktuális tartalomtól és hangvételtől függetlenül. Ugyanezen okból – és a nüanszokra szintén nem túl érzékenyen – a másik oldalon a „nyugati bírálat” kizárólag kétféle értelmezésben jelenhet meg: a „gyarmattartók”, az „új Moszkva” engedelmességet követelő és fölényeskedő parancsolgatásaként, vagy a nemzetáruló hazai baloldal rejtélyes és kiterjedt nemzetközi kapcsolathálójának Budapestről irányított dörgedelmeként. Pedig volt idő, amikor a kormánnyal szembeni külföldi kritikákat még nem a nemzet elleni támadásként interpretálták, a szocialista kormányfőt ügyesen megszorongató külföldi sajtómunkásra pedig szinte politikai hősként tekintettek a jobboldalon.

A külföldi kritikák értelmezésekor – mint az életben általában – érdemes az aranyközép utat követni. Sem misztifikálni, sem pedig figyelmen kívül hagyni nem jó ezeket a megszólalásokat. Érdemes szem előtt tartani, hogy az újságírók és politikusok a világ minden táján emberek; akik így lehetnek elfogultak, nem kellőképp tájékozottak, sőt hajlamosak tévedni is. A szavukat nem érdemes szentírásnak venni, de még kevésbé ajánlott figyelmen kívül hagyni, vagy aminek végképp semmi értelme: megsértődni rajtuk.

Az mindenesetre aggasztó, hogy a hivatalban lévő magyar kormány az elmúlt egy évben az őt érő bírálatok ignorálására szokott rá, és a benne hívőket is erre szocializálta. Mivel a külföldi kritikák (épp azért, mert a hazai politika ismerős érdek- és értékrendszerén kívülről, és bár a tartalom hitelessége szempontjából ez nem feltétlenül meghatározó, általában régi és szilárd demokratikus hagyományokkal rendelkező országokból érkezik) politikailag sokkal kellemetlenebbek, mint a megszokott, könnyebben leszerelhető hazaiak, a kormányoldal számára fontos volt, hogy kialakítsa azt az értelmezési keretet és érvrendszert, amely ugyanolyan alkalmas ezek leszerelésére, mint hazai kontextusban a „nyolcévezés”. Erre a keretre sikerült rátalálni a kurucos-szabadságharcos retorikával, a kormánnyal szembeni kritikáknak a nemzet elleni támadásként való interpretálásával, illetve az „MSZP-s forródrót” sugalmazásával. Tény persze, hogy az utóbbi egy év alatt (különösen az alkotmányozás körüli viharok során) számos túlzó, sőt igaztalan vád is megfogalmazódott a kormánnyal szemben (az irredentizmustól az abortusz betiltásának szándékáig), és ezek gyakran mosódtak össze az adekvát, megfontolásra nagyon is érdemes bírálatokkal. Nehéz lenne azonban tagadni, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában közjogi értelemben hallatlanul tág mozgástérrel rendelkező kormány és parlamenti frakciói egyszerűen leszoktak arról, hogy konstruktív módon szembesüljenek az őket érő politikai és (ami ennél komolyabb probléma) szakmai bírálatokkal – külföldön és itthon egyaránt. Az elmúlt egy évben ennek leglátványosabb példája az Alkotmánybíróság megrendszabályozása és az általa alkotmányellenesnek ítélt jogszabály lényegében változatlan elfogadása volt, napjainkban pedig Jóri András adatvédelmi biztos mesélhetne sokat (és mesél is) arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha egy alkotmányos intézmény nem a kormány szája íze szerint végzi a feladatát.

Azzal, hogy a kormányoldal következetesen nem akarja meghallani a tevékenysége kapcsán aggályokat megfogalmazó kül- és belföldi hangokat, és a kritikákhoz való viszonyulását kizárólag politikai kommunikációs szempontok alapján alakítja ki (magyarul: mindenkor megelégszik a bírálatok különösebb ellenérvek nélküli lesöprésével és a nemzeti szuverenitás zászlajának sértett lobogtatásával, még rosszabb esetben, mint például Daniel Cohn-Bendit vagy legutóbb Thomas Melia esetén, a bírálóval szembeni személyeskedéssel), rövidtávon nyilvánvalóan erősíti saját pozícióját, hiszen nem kell magyarázkodnia, és eközben nemcsak a magabiztosság, de az erő benyomását is kelti. De ezzel a bezárkózással hosszabb távon mégis saját magának árt a leginkább, hiszen a kritika nemcsak morális veszteséget hozhat, hanem a korrekció és az innováció lehetőségét is. Helyesen fogalmazott tavaly Lázár János: senkinek sem lehet a birtokában a bölcsek köve, mindenki hibázhat. Ezt beismerni, vagy legalábbis higgadtan vitába szállni az igazunkért nemcsak a mindennapi életben, a politikában sem a gyengeség jele.