progresszista

Orbán Viktor bejelentéseiből egyelőre annyit tudhatunk biztosan, hogy az állam az egyik zsebéből a másikba helyezi a pénzt, azonban az még nem látható, hogy miként fogja a központi költségvetés kiegyenlíteni a számlát. Azt sem lehet még tudni, hogy mihez kezd a kabinet a hitelező bankokkal, melyekkel amúgy sem túlzottan jó a viszonya, így érdemes a miniszterelnök önkormányzati adósságkonszolidációs bejelentéseit tüzetesebben is megvizsgálni.

Az állam kérheti/késztetheti a bankokat arra, hogy engedjék el a tartozás egy részét, azonban ez a bankadó felezésének elhalasztása után ismét a szektort terhelné, tovább csökkentve az amúgy sem jó hitelezési kedvet. Mindemellett adhat az állam kötvényeket is, hiszen azok hozama most rendkívül kedvező, elméletileg tehát a bankok is jól fogadhatnak egy ilyen lépést, aminek még a pénzügyi fedezete is meglehet. Lázár János ugyanis szeptember 20-án olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amivel értékesíthető az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyon megmaradt, nyár végén mintegy 650 milliárd forintra becsült része, amit kizárólag államadósság-csökkentésre lehet fordítani. Márpedig, ha a kormány arra készül, hogy kötvényekben fizessen, akkor nincs más dolga, mint ugyanekkora értékben megsemmisíteni államkötvényeket.

Az önkormányzati adósságrendezés finanszírozása mellett legalább ennyire fontosak a tartalmi kérdések. A kormány ugyanis jól láthatóan nem kíván különbséget tenni hitel és hitel között. A fejlesztésekre, vagy a beruházásokra felvett hitelek megtérülő vállalkozások lehetnek, míg a működési célú hitelfelvétel bizonyosan nem térül meg soha. Emiatt, ha gazdasági, vagy gazdaságossági szempontokat veszünk figyelembe, akkor a működési célú hitelek átvállalása, és újratermelődésének megakadályozása racionálisabb választásnak tűnik. Az igaz, hogy elsősorban a kisebb települések szenvednek a működési hitelektől, de ez nem indokolja, hogy egyenlőségjelet kell tenni közéjük. Egy nyugat-magyarországi, vagy jó turisztikai adottságokkal rendelkező kistelepülés hitelállományának szerkezete lényegesen kedvezőbb képet mutathat, mint egy kelet-magyarországi, magas munkanélküliséggel terhelt településé, ha tetszik, nem lehet Telkit és Tiszabőt egy lapon emlegetni (mindkét település 5 ezer fő alatti lélekszámú; az előbbi a leggazdagabb, az utóbbi pedig a legszegényebb az országban). A nagyobb lakosságszámú önkormányzatoknál kétségtelen, hogy kisebb a működési hitelek aránya, ezért a sávos konszolidáció racionálisnak tűnhet, azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a települések, városok zömében rendelkeznek fedezetként kellő vagyonnal, így egy hitelengedés számukra nem feltétlenül létkérdés.

Elmondható tehát, hogy az adósságok részleges átvállalása levegőhöz juttathatja az önkormányzati rendszert, ugyanakkor az nem látszik, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését. A miniszterelnök által felvázolt szigor az önkormányzati költségvetések esetében nehezen betartható, arról nem beszélve, hogy azok a települések, amelyek eddig is hitelből finanszírozták működésüket, ettől az intézkedéstől nem rendelkeznek majd több pénzzel. Magyarul, egyelőre nem látni, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését.

Végezetül mindenképpen szót kell ejteni arról is, hogy milyen üzenetet hordoz az állami hitelátvállalás. A Magyar Progresszív Intézet már 2011-es Önkormányzati Teljesítménymérésében felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált önkormányzatok a 2011-ben még csak tervezett szigorúbb hitelfelvételi szabályok miatt előre „bevásároltak” azokból, amit jól mutatott az is, hogy nem a legjobban eladósodott városok növelték legnagyobb arányban adósságállományukat. Vagyis, nem feltétlenül a felelős gazdálkodás irányába tettek következetes lépéseket. Sőt, olyan esetről is tudunk, amikor a felvett kölcsönöket spekulatív devizaügyletekre használta a településvezető. Az Állami Számvevőszék 2009-ben vizsgálta Hódmezővásárhely gazdálkodását, melynek során megállapították, hogy „az Önkormányzat a betételhelyezésen túl – a pénzpiaci feltételek bizonytalansága miatt kockázattal járó – azonnali és – a kibocsátott kötvény névértékének erejéig – opciós deviza műveleteket is végzett.” Egyszerűbben szólva, Lázár János devizaspekulációs műveletekhez használta a felvett kölcsönt, és bár a város több mint egymilliárd forintot „nyert” ezzel, ezt el is vesztette a 2008-ban kezdődő válsággal. Arról nem is beszélve, hogy sok városvezető az árfolyamkockázat figyelembe vétele nélkül vette fel a svájci frank alapú hiteleket, ami szintén nem felelős magatartásról tanúskodik. A kabinet pedig az általános adósságrendezés miatt nemhogy bünteti, hanem egyenesen jutalmazza is ezt a magatartást, ráadásul a felelőtlenek adósságát azoknak is fizetni kell majd, akik jól gazdálkodtak, aminek rendkívül rossz üzenete van. Persze egy választásokra készülő pártnak jól jön majd az eladósodott vidék szeretete.

A magyar demokrácia problémái között régóta a legfontosabbak egyikeként emlegetik a közélet törzsi jellegét és a pártoktól független nyilvános fórumok szegényes voltát. Közhelynek számít, hogy szilárd elvek követése és számon kérése helyett a politikai táborok bámulatosan gyorsan képesek saját alapállásukat és értékeiket változtatni – aszerint, hogy az általuk kedvelt politikusok aktuálisan milyen jelszavakat tűznek a zászlajukra. Aki tegnap még a költségvetési hiánycél elengedését tekintette a gazdasági autonómia kulcsának, ma a legszigorúbb költségvetési fegyelem mellett agitál. És fordítva: akik 2009-ben zsarolással vádolták a megszorítások ellen tüntető szakszervezeteket, a kormányváltás óta jóval megértőbbnek mutatkoznak az érdekképviseletek törekvéseivel szemben. Ilyen dinamikusan változik a hazánkkal kapcsolatos külföldi értékelésekhez való viszony is.

Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok és általában a kormánnyal szembehelyezkedők számára minden külföldről érkező bírálat jól jön: azokban a kormány inkompetenciájának, erőszakosságának, „mucsaiságának” „független” és „elfogulatlan” bizonyítékát látják és láttatják – az aktuális tartalomtól és hangvételtől függetlenül. Ugyanezen okból – és a nüanszokra szintén nem túl érzékenyen – a másik oldalon a „nyugati bírálat” kizárólag kétféle értelmezésben jelenhet meg: a „gyarmattartók”, az „új Moszkva” engedelmességet követelő és fölényeskedő parancsolgatásaként, vagy a nemzetáruló hazai baloldal rejtélyes és kiterjedt nemzetközi kapcsolathálójának Budapestről irányított dörgedelmeként. Pedig volt idő, amikor a kormánnyal szembeni külföldi kritikákat még nem a nemzet elleni támadásként interpretálták, a szocialista kormányfőt ügyesen megszorongató külföldi sajtómunkásra pedig szinte politikai hősként tekintettek a jobboldalon.

A külföldi kritikák értelmezésekor – mint az életben általában – érdemes az aranyközép utat követni. Sem misztifikálni, sem pedig figyelmen kívül hagyni nem jó ezeket a megszólalásokat. Érdemes szem előtt tartani, hogy az újságírók és politikusok a világ minden táján emberek; akik így lehetnek elfogultak, nem kellőképp tájékozottak, sőt hajlamosak tévedni is. A szavukat nem érdemes szentírásnak venni, de még kevésbé ajánlott figyelmen kívül hagyni, vagy aminek végképp semmi értelme: megsértődni rajtuk.

Az mindenesetre aggasztó, hogy a hivatalban lévő magyar kormány az elmúlt egy évben az őt érő bírálatok ignorálására szokott rá, és a benne hívőket is erre szocializálta. Mivel a külföldi kritikák (épp azért, mert a hazai politika ismerős érdek- és értékrendszerén kívülről, és bár a tartalom hitelessége szempontjából ez nem feltétlenül meghatározó, általában régi és szilárd demokratikus hagyományokkal rendelkező országokból érkezik) politikailag sokkal kellemetlenebbek, mint a megszokott, könnyebben leszerelhető hazaiak, a kormányoldal számára fontos volt, hogy kialakítsa azt az értelmezési keretet és érvrendszert, amely ugyanolyan alkalmas ezek leszerelésére, mint hazai kontextusban a „nyolcévezés”. Erre a keretre sikerült rátalálni a kurucos-szabadságharcos retorikával, a kormánnyal szembeni kritikáknak a nemzet elleni támadásként való interpretálásával, illetve az „MSZP-s forródrót” sugalmazásával. Tény persze, hogy az utóbbi egy év alatt (különösen az alkotmányozás körüli viharok során) számos túlzó, sőt igaztalan vád is megfogalmazódott a kormánnyal szemben (az irredentizmustól az abortusz betiltásának szándékáig), és ezek gyakran mosódtak össze az adekvát, megfontolásra nagyon is érdemes bírálatokkal. Nehéz lenne azonban tagadni, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában közjogi értelemben hallatlanul tág mozgástérrel rendelkező kormány és parlamenti frakciói egyszerűen leszoktak arról, hogy konstruktív módon szembesüljenek az őket érő politikai és (ami ennél komolyabb probléma) szakmai bírálatokkal – külföldön és itthon egyaránt. Az elmúlt egy évben ennek leglátványosabb példája az Alkotmánybíróság megrendszabályozása és az általa alkotmányellenesnek ítélt jogszabály lényegében változatlan elfogadása volt, napjainkban pedig Jóri András adatvédelmi biztos mesélhetne sokat (és mesél is) arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha egy alkotmányos intézmény nem a kormány szája íze szerint végzi a feladatát.

Azzal, hogy a kormányoldal következetesen nem akarja meghallani a tevékenysége kapcsán aggályokat megfogalmazó kül- és belföldi hangokat, és a kritikákhoz való viszonyulását kizárólag politikai kommunikációs szempontok alapján alakítja ki (magyarul: mindenkor megelégszik a bírálatok különösebb ellenérvek nélküli lesöprésével és a nemzeti szuverenitás zászlajának sértett lobogtatásával, még rosszabb esetben, mint például Daniel Cohn-Bendit vagy legutóbb Thomas Melia esetén, a bírálóval szembeni személyeskedéssel), rövidtávon nyilvánvalóan erősíti saját pozícióját, hiszen nem kell magyarázkodnia, és eközben nemcsak a magabiztosság, de az erő benyomását is kelti. De ezzel a bezárkózással hosszabb távon mégis saját magának árt a leginkább, hiszen a kritika nemcsak morális veszteséget hozhat, hanem a korrekció és az innováció lehetőségét is. Helyesen fogalmazott tavaly Lázár János: senkinek sem lehet a birtokában a bölcsek köve, mindenki hibázhat. Ezt beismerni, vagy legalábbis higgadtan vitába szállni az igazunkért nemcsak a mindennapi életben, a politikában sem a gyengeség jele.

A többségi társadalom és a cigányság együttélésének problémáiról

Az ország megint Gyöngyöspata nevétől hangos: most éppen a Jobbik jelöltjének polgármesterré választása miatt. A felhördülésnek van alapja, hiszen annak a pártnak a jelöltje győzött, amelynek elnöke a cigányok és a többségi társadalom közötti konfliktusokat többek között úgynevezett „közrendvédelmi táborok” létrehozásával kívánja megoldani. Magyarul gettóba zárná a szerinte veszélyes elemeket. Pedig emberibb példáért nem kell messzebbre menni: Gyöngyöspatától csupán száz kilométerre van egy, a pataihoz hasonló adottságokkal bíró falu (a lakosság 10 százaléka roma), ahol cigány és nem cigány között láthatóan nincs különbség, békében élnek egymás mellett, és ehhez sem önjelölt csendőrökre, sem táborokra, sem harsogó „szebb jövőt!”-re nem volt szükség. A szebb jövő Hejőkeresztúron már elkezdődött.

És hogyan fest ez a jövő? A keresztúri általános iskolában együtt tanulnak romák és nem romák, az odatévedt látogató pedig első látásra nem tudja megmondani, ki a jó és ki a rossz tanuló, kinek munkanélküliek a szülei (sokaknak), és hogy kivel vannak magatartás-problémák (az átlagosnál jobb a helyzet). Csak élénk, a tanórákon két nappal az évzáró előtt is aktív és lelkes diákokkal találkozni. A gyerekek szociális hátteréről és tanulmányi eredményeiről magam is csak úgy szereztem tudomást, hogy az iskola igazgatója mesélt róluk. Így tudtam meg például, hogy a 7. osztályban a sok jó tanuló mellett csak egyetlen kitűnő tanuló van: történetesen egy cigány fiú. Ezeknek a gyerekeknek nem kérdés, hogy ki cigány, hogy kinek milyen családi háttere van, és mi a családneve. Csak az számít nekik, hogy a szünetben egy gyors partiban leverjék az osztálytársukat sakkban, vagy hogy dámában ők képviselhessék Magyarországot a következő európai bajnokságon. Az ambíció az eredményekben is megmutatkozik: tavaly különböző versenyeken táblajátékokban 32 aranyérmet szereztek a hejőkeresztúri általános iskola diákjai.

Ha az olvasó azt gondolja, hogy az iskola igazgatója, Kovácsné Dr. Nagy Emese összegyűjtötte a környék összes tehetséges cigány és nem cigány gyerekét, csalódnia kell. A három szomszédos falu által közösen működtetett IV. Béla Általános Iskola tanulóinak 72 százaléka hátrányos helyzetű, 10 százaléka állami gondozott és 8 százaléka sajátos nevelési igényű. A messze földön híressé vált sikert a Stanford Egyetemen kidolgozott és Hejőkeresztúron a 11 éve bevezetett módszerrel érték el. Lényege – erősen leegyszerűsítve – az interaktivitás: az elmélet hívei szerint a kommunikáció fejleszti a gyermekek képességeit, ezért a tanórák 20 százalékában csoportmunkában és azon belül is – a képességbeli különbségeket kompenzáló – differenciált feladatkiosztással kell dolgozniuk. A metódus tehát kifejezetten heterogén csoportokban működik, lévén a gyerekek végső soron egymástól tanulnak. Ezért első lépésként a deszegregált iskolákat kell az érintett települések döntéshozóinak létrehozniuk. A hejőkeresztúri iskola már 1990-ben is vegyes volt (27 százalék volt a roma diákok aránya), de mostanra a cigány tanulók aránya 50 százalékra emelkedett. És az arányok változása kivételesen nem annak köszönhető, hogy a nem cigány szülők elviszik gyerekeiket az iskolából, sőt ennek ellenkezője történik. Viszont a hatékonyabb beiskoláztatásnak és az iskola népszerűségének köszönhetően egyre több roma gyermek vesz részt az oktatásban.

Az iskola eredményesség és békéje az egész településre átragadt. Hejőkeresztúr sikerének titka (a Hódmezővásárhelyéhez vagy Nyíregyházáéhoz hasonlóan) annak felismerése, hogy az együttélés konfliktusa nem vagy csak rövidtávon kezelhető rendészeti, illetve szociális kérdésként. A megoldás kulcsa az oktatásban rejlik, mert csak így lehet hosszú távon kiegyenlíteni az esélyeket, és így lehet csak megakadályozni, hogy az elhibázott szociális rendszerből újratermelődő feszültség állandóan rombolja a közösséget.

Világos, hogy ha holnap egy település vezetője vagy egy iskola igazgatója úgy dönt, megkísérli adaptálni a Stanford-módszert, legalább 4-5 év, mire annak eredménye a diákok tanulmányi eredményein megmutatkozik. (Jóllehet 3 hónap után csökkennek a fegyelmezési problémák, 6 hónap után a hiányzás is csökken, és végül ez vezet a tanulmányi eredmény javulásához is.) És az is világos, hogy még minimum 10 év, mire mindennek munkaerő-piaci hatása is mutatkozhat. De ez épp azt jelenti, hogy nincs elvesztegetnivaló idő, mert egyelőre nincs más modell, amely hosszú távon a megoldás reményével kecsegtetne. Érpatak – egyébként nyíltan szálasista – polgármestere rendészeti eszközökkel szorította vissza a bűnözést, azonban nem adott választ a kérdésre: hogyan lesz a cigány lakosságnak képzettsége és végül munkahelye? Hejőkeresztúr példája azt mutatja, hogy van fény az alagút végén, és létezik egy olyan Magyarország, ahol nem a félelem, hanem az értelem tartja össze a közösséget. Talán ilyen is lehet a nemzeti együttműködés rendszere.