A Hírszerzőn megjelent írásunk.

A húszegynéhány éve – valójában hosszú évtizedek óta – szőnyeg alá söpört probléma mára olyan méretűre duzzadt, hogy a szobában lassan elférni és élni sem lehet tőle. A cigány-nem cigány együttélés nevű porcicából szépen lassan fenevad lett, és bár már az 1990-es években is szedte áldozatát mindkét oldalról, a magyar politika egyik legforróbb témájává Olaszliszka és Tatárszentgyörgy óta vált. Megoldás helyett egyelőre csak a bűnbakok száma növekszik. A 2006 óta látványosan eszkalálódó feszültségben pedig minden korábbinál vehemensebben merül fel sokak részéről az igény: a roma kisebbség asszimilálódjék. Legyenek a cigányok olyanok, mint mi, és azzal minden probléma megoldódik – állítják többen.

Pedig az asszimiláció kapcsán általában nemcsak az a kérdés, hogy szükséges folyamat-e vagy sem, de már abban is vita van a szakirodalomban, hogy egészen pontosan mit is jelent e fogalom. Gyurgyák János történész „A zsidókérdés Magyarországon” című korszakos művében például így határozza meg: „Az asszimiláció folyamán azt a társadalmi és kulturális folyamatot értem, amely során egy bizonyos társadalmi csoport vagy egyén elveszíti nemzeti, etnikai vagy kulturális identitását, és ezeket egy másikra cseréli fel.” Ez a definíció tehát egyirányú, befejezett folyamatot jelöl, amellyel szemben például Ladányi János szociológus azon az állásponton van, hogy már maga a kifejezés is ideologikus és értékekkel súlyosan terhelt: „Szemben az asszimiláció lényegében egyenes vonalúnak és visszafordíthatatlannak feltételezett folyamatával, a kiilleszkedés és a beilleszkedés közötti mozgás általában nem töretlen és egyenes vonalú.” Ladányi tehát olyan dinamikus jelenségként láttatja az asszimilációt, amelynek két végpontja a szélsőséges kirekesztés és a teljes befogadás, ám e skálán a folyamat nem egyirányú, hanem változó időtartalmú, irányú és mélységű, ráadásul sokszor zsákutcába futó.

Az asszimiláció kifejezését mi abban az értelemben használjuk, melyben (akár Gyurgyák nyomán lineárisnak, akár Ladányit követve töredezettnek és oszcillálónak látjuk a folyamatot) egy kisebbség előbb-utóbb feladja kulturális sajátosságait, és hasonul a többséghez. Ez pedig nem kívánatos cél, több szempontból sem.

Egyrészt, ami a többség és a roma kisebbség közötti feszültséget okozza, jellemzően nem a kulturális különbözőségből adódik. Az ablaküveg, ajtó, áram és folyóvíz nélküli putri nem kulturális jellegzetesség, hanem következmény. Következménye a problémát helyesen felismerni és ezért megoldani nem tudó, mindenkori elhibázott – oldalfüggetlen – kormányzati politikának, és a romák önmagukat szegregáló csoportjai bezárkózó gyakorlatának. Az, ami cigány kultúraként a többségben él képzetként, bizonyosan nem, vagy legalábbis nem pont az, ami miatt olyan lehetetlennek tűnik az egymás mellett élés. Ahogyan valószínűleg az a romantikus kép sem az, amely a keserédesen zenélő prímásban látja a cigány kultúra kvintesszenciáját, hiszen a kultúra nem a művészetek szinonimája, hanem egy adott – jelen esetben kisebbségi – társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek annak összetartozását és fennmaradását biztosítják. Erről a cigány közös tudásról a többségi társadalomnak kevés ismerete van – így például kevesen tudják, hogy legalább három nagy csoportra tagolódik a homogénnek vélt cigány társadalom, és a legkevésbé sem érzik hasonlatosnak magukat a másikhoz –, de ami ennél szomorúbb, lehet, hogy magának a roma kisebbségnek sem egészen tiszta, mi is a cigány kultúra. Ameddig ez nem változik, addig kevés az esély a feszültség csökkentésére. Egyetértek Forgács Istvánnal (Ha Ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek, Hírszerző, 2011. október 10.), aki így ír vitaindítójában:  „Pedig az nagyon fontos lenne végre, hogy találjunk olyan igazi értékeket, amelyek mentén hasonlítani akarunk egymásra, mert olyasmit találunk, ami büszkén köthetne össze minket.” Forgács elsősorban a roma kisebbségnek szánja e mondatokat, de többség részéről is van tennivaló e téren: fel kell ismernie, hogy a magyar kultúra hibrid, kissé provokatívan fogalmazva: nem tiszta. A magyar történelem fő motívuma az „idegen” népekkel, nemzetiségekkel való ilyen-olyan minőségű, hosszúságú és mélységű kölcsönhatások sorozata. Éppen ezért a magyar kultúra értelmezhetetlen a cigány, a sváb, az örmény, a ruszin vagy a zsidó kultúra nélkül, és a sort még hosszan lehet folytatni.

Másrészt azért sem kívánatos a cigány kisebbség asszimilációja, mert olyan magatartást várunk el a hazai cigányságtól, amely ellen például a határon túli magyarság esetében politikai oldaltól függetlenül minden párt küzd: eltérő hangsúlyokkal persze, de minden párt esetében deklarált cél, hogy a szórványmagyarság megőrizze kulturális intaktságát, ne asszimilálódjon, maradjon meg magyarnak. A cigány kisebbségre tehát változatlanul érvényesnek kell lennie az 1993-as, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény egyik kitételének, mely szerint „[a] Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, magatartást, amely (…) a kisebbségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását, a többségi nemzetből történő kirekesztését, illetőleg elkülönítését célozza vagy ezt eredményezi.”

Fontos ugyanakkor, hogy a cigány kisebbség integrálódjon a társadalomba. És ez itt nem játék a szavakkal, hiszen lényeges különbség van asszimiláció és integráció között. Az integrációnak nem szükségszerű következménye a sajátos kisebbségi kultúra feladása, viszont olyan kereteket teremt, amelyben ugyanolyan eséllyel juthat hozzá egy cigány is a kulturális javakhoz, mint a többségi társadalom tagja. Ahogyan a putriban élés nem kulturális sajátosság, úgy az a jelenség sem, hogy roma fiatalok a falu határában a cigánytelep körül céltalanul, kilátások és lehetőségek nélkül kallódnak. Ez maga a kultúranélküliség állapota. A kultúra elsajátításának, a társadalomba való beilleszkedésnek, az integrációnak elsődleges színtere az általános iskola, azon belül is az alsó tagozat. A szocializáció e viszonylag korai lépcsőfokán, 6-8 éves kor körül legalább két fontos dolog eldől a gyerekek életében: 1. Milyen közeget tartanak természetesnek, vagyis: szempont lesz-e számukra, hogy ki roma és ki nem az. Ez igaz mind a cigányokra, mind a nem cigányokra. 2. Megkapják-e azt a stabil tudásbázist, fejlesztik-e azokat az alapkészségeket (írás, olvasás, stb.), amelyre a későbbiekben a komplexebb ismereteket építeni lehet. Kutatások eredményei szerint ma mindkét dimenzióban rosszul állunk. Liskó Ilona 2005-ös adatfelvétele azt bizonyítja, hogy a többségében erősen szegregált (ezzel összefüggésben alacsonyabb színvonalú) általános iskolákból a cigány gyerekek mindössze 20 százaléka kerül szakközépiskolába vagy gimnáziumba, ahonnan pedig csak 2 százalék jut tovább egyetemre, főiskolára. Ezek a számok azt mutatják, hogy súlyos rendszerszintű problémával állunk szemben, amire sajnos biztosan nem válasz, hogy „a cigányoknak jobban kell akarniuk”. Ehelyütt Forgács Istvánnal is vitatkoznom kell, aki egy ponton így ír: „Nem tartozom közétek akkor sem, amikor értetlenkedtek, hogy (…) miért is nem kaptam soha azért rosszabb jegyet, mert éppen cigánynak születtem.” Rendszerszintű problémáknál, mint amilyen a cigányok effektív hozzáférése a minőségi közép- és felsőoktatáshoz, nem lehet számon kérni egy egész kisebbségen az ambíciók és a kitartás hiányát, még ha tudunk is követendő példát hozni – jelen esetben magát a szerzőt –, aki szembemenve a törvényszerűségekkel, annak a bizonyos 2%-nak a tagja lett. Van persze felelősségük a cigány szülőknek is, akik közül sokan nyilván nem ösztönzik a tanulást, hovatovább valószínűleg sokan nem is értik meg a tanulás jelentőségét. De ennek semmi köze a cigány származáshoz: e jelenség a többségi társadalom köreiben éppúgy jelen van. Nagyon fontos különbség viszont a kisebbségi és többségi társadalom között, hogy kettejük közül majdnem kizárólag utóbbi tagjaiból áll a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, ezért a felelősségük is sokkal nagyobb. Nekünk kell olyan körülményeket teremtenünk, amelyben a cigány gyerek épp ugyanolyan valószínűséggel jut érettségihez, diplomához és szakmához, mint a többi. Nem lesz nekünk sokkal több Forgács Istvánunk, ha azt hisszük, hogy ez csak az egyéni ambíciókon és a tenni akaráson múlik.

Ha tehát a jelek szerint a probléma már az általános iskolánál kezdődik – hiszen onnan már csak 20% jut tovább középiskolába –, ott kell nekiállni a megoldásnak is. A deszegregált oktatás terén hazánkban is vannak nagyon erős és meggyőző pozitív példák. Ezek közül talán a hejőkeresztúri a leglátványosabb, amely a Stanford Egyetemen kidolgozott módszertan szerint oktatja javarészt halmozottan hátrányos helyzetű cigány és nem-cigány diákjait, meglehetős sikerrel, aminek köszönhetően példáját ma már tíz iskola követi. Az alapkészségek stabil elsajátítása – ráadásul heterogén környezetben – azért is fontos, mert bár sokan és sokszor hivatkoztak már arra, hogy a cigányok kilátástalan helyzetét az okozza, hogy elveszítette hagyományos foglalkozási ágainak piacát (vályogvetés, fémek megmunkálása, kosárfonás), ez ma már nem lehet mentség. A többségi társadalmakat – lehet, nem ilyen drasztikusan és gyorsan – folyamatosan éri a munkaerő-piaci versenynek való megfelelés kényszere, és ehhez kénytelenek alkalmazkodni is, már amennyiben túl szeretnének élni. Ez az alkalmazkodási kényszer – új foglalkozási ágak keresése, innováció – a cigány kisebbség számára is állandó, de megválaszolható kihívás.

http://hirszerzo.hu/velemeny/2011/10/14/20111014_ciganyvita_magyar_kornelia