Az LMP válságáról

Ha egy fiatal párt éppen frissen learatott sikerei – 2011. december 23.-án tartott tüntetés ilyen momentumnak mondható – közepette mutat aggasztó válságtüneteket és a bomlás jeleit, az elsőre talán meglepőnek tűnik. Jobban belegondolva azonban a politikának épp azt a természetét mutatja meg, hogy a nem-profi működés és emellett a tisztázatlan stratégiai irány a sikerek okozta kihívások közepette előbb-utóbb válságos helyzetbe sodor egy szervezetet. Elsősorban Scheiring Gábor január 13-án bejelentett lemondása és az azt indokoló levele ad világosabb képet arról, hogy milyen indulatok feszítik belülről az LMP-t: a „nem tudok mit kezdeni a bázisdemokráciának hazudott informális alkuk politikájával” fordulatból jól érthető, hogy az ökopártnak súlyos problémái vannak döntéshozatali mechanizmusával. A bázisdemokratikus működés egy kisebb szervezetet is kihívások elé állít, de egy nagyobb és magasabb fordulatszámon pörgő párt esetében csak frusztráció forrása lehet, mely előbb-utóbb ellehetetleníti a hatékony politizálást. Az LMP az utóbbi időben ezer fokon égett – melynek pozitív nyoma van támogatottságán –, de pont ezért érte el tűrésküszöbét a szervezet és ütközött ki a rendszerszintű diszfunkcionalitás. De egy közhellyel élve: a válság egyben lehetőséget is jelent. A közelgő kongresszus alkalmat teremt arra, hogy az LMP ellépjen a bázisdemokrácia – legalábbis megvalósult – modelljétől és egy hatékonyabb, gyorsabb döntéshozatali mechanizmusra álljon át.

Schiffer András hirtelen lemondása részben a fent részletezett szervezeti hiányosságokból következik, egyszersmind a szövetségi politikát illető nézetkülönbségekből is. A fordulatot nem lehet Kaufer Virág és Scheiring Gábor közelmúltban történő lemondása, visszavonulása nélkül értelmezni. Feltűnő, hogy először kettejüknél szakad el a cérna, azoknál, akiknek komoly szerepe volt előbb a sikeres parlamenti obstrukcióban, majd az utcai tiltakozásban, azonban ezek célja és kifutása kérdőjeleket kapott. Mit kezdjenek az akciókra bejelentkező szocialistákkal és a Demokratikus Koalícióval? Kell-e összefogni és ha igen, mikor? A nem tisztázott stratégia értelmetlenné tehette e szereplők számára, hogy nap-nap után odategyék magukat.

Mostanra úgy alakult a politikai térkép, hogy a (parlamenten belüli és kívüli) ellenzéki demokratikus politikai erők közös nevezőjévé a Fidesz-KDNP kormány leváltása vált. Az új választójogi rendszer pedig olyan jövőképet fest fel számukra, amely nem díjazza, hogy kicsi és közepes pártok egymás mellett mérettessék meg magukat a szavazáson. Ez a két tényező nyilván iszonyú nyomás alá helyezte az LMP-t is a tekintetben, hogy nyisson az MSZP és a DK felé, pedig ez érthetően okoz belső feszültséget, hiszen részben éppen említett szervezetek és politikusaik ellenében alakult meg az ökopárt. És ráadásul lehet az új választójogi rendszert úgy is értelmezni, hogy az elsősorban nem a szövetségkötést motiválja, hanem egy megerősödő, egyedüli baloldali kihívó kiemelkedését. Feltehetően az új domináns baloldali erő (Schiffer értelmezésében) az LMP lenne, elfoglalva az MSZP helyét. Ugyan a cél valószínűleg minden LMP-s számára tetszetős, azonban annak realitását illetően már megoszlanak a vélemények. És ez lehet a konfliktus forrása is.

Abban a szövetségkötéstől való elzárkózás híveinek valószínűleg igaza van, hogy a többi ellenzéki párttal való szorosabb kapcsolat a különbségeket is elhomályosítja, így egy ponton kérdésessé válhat, hogy a választók miért pont az LMP-t támogassák szavazatukkal. Ráadásul a Szonda-Ipsos decemberi mérése szerint furcsán felemás viszony van az LMP és az MSZP szavazói között: míg előbbiek idegenkednek a szocialistáktól, és csak töredékük lenne hajlandó az MSZP-re szavazni (mindössze 5%), addig az MSZP választóinak csak egy kis része utasítja el az LMP-t (2%) és 16 százalékuk még szavazna is az ökopártra. Egyfelől van tehát egy belső, szavazói nyomás – hogy ne szövetkezzenek a szocialistákkal –, másfelől van egy külső nyomás, amely azt mondja, hogy csak együtt lehet a Fideszt leváltani. Ám az egymással való kommunikáció barátságtalanságának nyilván vannak fokozatai: a rideg elutasítás és a boldog összeborulás között sok árnyalat van, ezért a szövetségi politikát illetően meg kell találniuk azt a hangszínt, amely nem kérdőjelezi meg szavazóik identitásának alapját, ugyanakkor nem vágja el véglegesen annak lehetőségét, hogy ha 2014-ben egyedül reálisan nem megy, akkor legyenek érdemi szövetségesek.