Intézetünk továbbra is óvatos távolságtartással szemléli a hetente vészharangot kongató, a demokrácia végét hirdető publicisztikai és pártpolitikai túlzásokat. Mind a 2010-es kampány idején, mind az azóta eltelt három évben igyekeztünk a megértés szándékával, az alternatív, adott esetben kormányoldali magyarázatok méltányos figyelembe vételével viszonyulni a saját demokráciafelfogásunktól eltérő értelmezésekhez. Egy lépés távolságtartással, hideg fejjel szemlélve is akadnak azonban olyan esetek, amelyek indokolják a határozott állásfoglalást, a kontrollszerepet betöltő értelmiség vészjelző figyelmeztetését.

Az Alkotmánybíróság által megsemmisített jogszabályoknak az Alaptörvénybe való, tendenciaszerű és az alkotmányos kultúrát romboló beemelését, de mindenekelőtt a testület jogkörének korlátozását megkísérelhetjük magyarázni, „más szemszögből” szemügyre venni. A kép azonban így is zavarba ejtően egyértelmű és aggasztó marad. A magyar közjogi rendszerben 2010 óta megfigyelhető tendencia a hatalmi egyensúly egyértelmű felbomlása, az erőviszonyok eltolódása az aktuálisan kétharmados többséget élvező törvényhozó hatalom és a kormány javára. Ez a változás bizonyos pontig magyarázható volt a demokrácia többségibb, felelősségközpontúbb, decizionistább felfogásával, a hatalmi ágak hermetikus szétválasztásának liberális elvét kritika alá vonó, konzervatív kormányzati filozófiával. A kormánytöbbségnek az alkotmánybírósági kontrollra adott, egységes trendbe ágyazódó reakciói azonban álláspontunk szerint már nem ebbe a körbe tartoznak.

Minden szépítés, a megértés kísérlete ellenére is tudjuk: a hatalom (minden hatalom) természetéhez tartozik a hübrisz, a „falig” való terjeszkedés intenciója. Ez nem liberális doktrína, hanem a magyar és egyetemes történelmet ismerő, vagy csak az előző rendszerben élt polgárok számára kézzel fogható, fájóan konkrét tapasztalat. Pontosan ezért szükséges, hogy a legfontosabb jogállami alapnormákat (az emberi méltósághoz való jogot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a jogbiztonságot stb.) megkerülhetetlen hatalmi korlátok, „érinthetetlen” intézmények védelmezzék. Olyan intézmények, amelyek még a népszuverenitás letéteményesétől, a különböző pártszínezetű parlamenti többségektől is függetlenek. Régebbi demokráciákban ilyen védelmi vonalat jelenthet a pártpolitika felett álló államfő, vagy akár a demokratikus kultúra, a mindenki által tiszteletben tartott jogszokás is. Magyarország a legtöbb posztszocialista országhoz hasonlóan történelmi okokból választotta a biztonságosabb, intézményközpontú megoldást - ma is tapasztalhatjuk, hogy nem alaptalanul. Fontos megértenünk: a hatalomkorlátozás, a fékek és ellensúlyok rendszere nemcsak a „rossz kormányzással” vagy a „rossz pártokkal” szemben jelent szükséges védelmet; hanem a hatalommal mint olyannal szemben.

Az Alkotmánybíróság ismételt megregulázásával a kormánytöbbség kifejezésre juttatta, hogy a hatalmi ellensúlyok mégoly tágas kereteit sem képes tolerálni, hogy nem hajlandó kompromisszumra. Az alkotmányos alapértékek legfontosabb garanciáját kiiktatva megteremtette annak lehetőségét, hogy nem csupán a jelenlegi, de egy akármilyen pártszínezetű, majdani kétharmados hatalom is szó szerint bármit beleírjon az Alaptörvénybe. Egyúttal érvénytelennek minősítette azt a nyugati demokratikus konszenzust, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen, a nép által választott többség számára is érinthetetlen alapelvek. Mindez nemcsak a kétharmados többség hátramaradt egy évének a jelenből megjósolhatatlan folyamataira való tekintettel tragikus fejlemény. Hanem azért is, mert olyan precedenst és közjogi lehetőséget teremt minden elkövetkező kétharmados többség számára, amelyek kockázatait, majdani hatásait a mai kétharmad képviselői sem láthatják előre.

A modern demokráciaelméletek többségével egyetértésben demokrácia és diktatúra kettősségét nem hermetikusan elzárt, élesen elhatárolt bináris struktúraként látjuk, sokkal inkább egy igen széles és sokszínű skála két végpontjaként. Az ideális, „hiánytalan” demokrácia ugyanúgy az utópiák körébe tartozik, ahogy a totális állami ellenőrzés ideáltipikus formája. Vannak azonban erősebb és gyengébb demokráciák, kisebb és súlyosabb demokráciadeficitek. Nem gondoljuk, hogy a demokrácia vége egyetlen pillanathoz vagy jogalkotói aktushoz köthető, ahogy azt sem, hogy Magyarországon ma megszűnt volna a demokrácia. A jogos kritika kifejtésekor különösen fontosnak tartjuk a tárgyszerűséget, a szenvedélyektől mentes értékelést. Mégis úgy látjuk, hogy a jogalkotó ma súlyos sebet ejtett a magyar jogállamiságon, és érzékelhetően távolabb nyomta a közjogi rendszert a demokrácia pólusától. Ennek legsúlyosabb, hosszú távú következményeit jó eséllyel ma még senki sem látja.