progresszista

Intézetünk továbbra is óvatos távolságtartással szemléli a hetente vészharangot kongató, a demokrácia végét hirdető publicisztikai és pártpolitikai túlzásokat. Mind a 2010-es kampány idején, mind az azóta eltelt három évben igyekeztünk a megértés szándékával, az alternatív, adott esetben kormányoldali magyarázatok méltányos figyelembe vételével viszonyulni a saját demokráciafelfogásunktól eltérő értelmezésekhez. Egy lépés távolságtartással, hideg fejjel szemlélve is akadnak azonban olyan esetek, amelyek indokolják a határozott állásfoglalást, a kontrollszerepet betöltő értelmiség vészjelző figyelmeztetését.

Az Alkotmánybíróság által megsemmisített jogszabályoknak az Alaptörvénybe való, tendenciaszerű és az alkotmányos kultúrát romboló beemelését, de mindenekelőtt a testület jogkörének korlátozását megkísérelhetjük magyarázni, „más szemszögből” szemügyre venni. A kép azonban így is zavarba ejtően egyértelmű és aggasztó marad. A magyar közjogi rendszerben 2010 óta megfigyelhető tendencia a hatalmi egyensúly egyértelmű felbomlása, az erőviszonyok eltolódása az aktuálisan kétharmados többséget élvező törvényhozó hatalom és a kormány javára. Ez a változás bizonyos pontig magyarázható volt a demokrácia többségibb, felelősségközpontúbb, decizionistább felfogásával, a hatalmi ágak hermetikus szétválasztásának liberális elvét kritika alá vonó, konzervatív kormányzati filozófiával. A kormánytöbbségnek az alkotmánybírósági kontrollra adott, egységes trendbe ágyazódó reakciói azonban álláspontunk szerint már nem ebbe a körbe tartoznak.

Minden szépítés, a megértés kísérlete ellenére is tudjuk: a hatalom (minden hatalom) természetéhez tartozik a hübrisz, a „falig” való terjeszkedés intenciója. Ez nem liberális doktrína, hanem a magyar és egyetemes történelmet ismerő, vagy csak az előző rendszerben élt polgárok számára kézzel fogható, fájóan konkrét tapasztalat. Pontosan ezért szükséges, hogy a legfontosabb jogállami alapnormákat (az emberi méltósághoz való jogot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a jogbiztonságot stb.) megkerülhetetlen hatalmi korlátok, „érinthetetlen” intézmények védelmezzék. Olyan intézmények, amelyek még a népszuverenitás letéteményesétől, a különböző pártszínezetű parlamenti többségektől is függetlenek. Régebbi demokráciákban ilyen védelmi vonalat jelenthet a pártpolitika felett álló államfő, vagy akár a demokratikus kultúra, a mindenki által tiszteletben tartott jogszokás is. Magyarország a legtöbb posztszocialista országhoz hasonlóan történelmi okokból választotta a biztonságosabb, intézményközpontú megoldást - ma is tapasztalhatjuk, hogy nem alaptalanul. Fontos megértenünk: a hatalomkorlátozás, a fékek és ellensúlyok rendszere nemcsak a „rossz kormányzással” vagy a „rossz pártokkal” szemben jelent szükséges védelmet; hanem a hatalommal mint olyannal szemben.

Az Alkotmánybíróság ismételt megregulázásával a kormánytöbbség kifejezésre juttatta, hogy a hatalmi ellensúlyok mégoly tágas kereteit sem képes tolerálni, hogy nem hajlandó kompromisszumra. Az alkotmányos alapértékek legfontosabb garanciáját kiiktatva megteremtette annak lehetőségét, hogy nem csupán a jelenlegi, de egy akármilyen pártszínezetű, majdani kétharmados hatalom is szó szerint bármit beleírjon az Alaptörvénybe. Egyúttal érvénytelennek minősítette azt a nyugati demokratikus konszenzust, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen, a nép által választott többség számára is érinthetetlen alapelvek. Mindez nemcsak a kétharmados többség hátramaradt egy évének a jelenből megjósolhatatlan folyamataira való tekintettel tragikus fejlemény. Hanem azért is, mert olyan precedenst és közjogi lehetőséget teremt minden elkövetkező kétharmados többség számára, amelyek kockázatait, majdani hatásait a mai kétharmad képviselői sem láthatják előre.

A modern demokráciaelméletek többségével egyetértésben demokrácia és diktatúra kettősségét nem hermetikusan elzárt, élesen elhatárolt bináris struktúraként látjuk, sokkal inkább egy igen széles és sokszínű skála két végpontjaként. Az ideális, „hiánytalan” demokrácia ugyanúgy az utópiák körébe tartozik, ahogy a totális állami ellenőrzés ideáltipikus formája. Vannak azonban erősebb és gyengébb demokráciák, kisebb és súlyosabb demokráciadeficitek. Nem gondoljuk, hogy a demokrácia vége egyetlen pillanathoz vagy jogalkotói aktushoz köthető, ahogy azt sem, hogy Magyarországon ma megszűnt volna a demokrácia. A jogos kritika kifejtésekor különösen fontosnak tartjuk a tárgyszerűséget, a szenvedélyektől mentes értékelést. Mégis úgy látjuk, hogy a jogalkotó ma súlyos sebet ejtett a magyar jogállamiságon, és érzékelhetően távolabb nyomta a közjogi rendszert a demokrácia pólusától. Ennek legsúlyosabb, hosszú távú következményeit jó eséllyel ma még senki sem látja.

A „demokrácia vagy diktatúra van-e Magyarországon” kérdésköre kapcsán az elmúlt két évben kialakult, a leggyakrabban publicisztikai felületességekben kimerülő közéleti vitákban magunk részéről az óvatosabbak, ha úgy tetszik, megengedőbbek táborát gyarapítottuk. Felelőtlennek és veszélyesnek tartjuk azok hozzáállását, akik minden morálisan kétségbe vonható vagy nekik nem tetsző döntés hírére diktatúrával, balkanizálódással, putyinizmussal riogatnak. Meggyőződésünk, hogy ami demokratikus-alkotmányossági szempontból vitatható, sőt akár a pártok közötti erőviszonyokat befolyásoló, még nem feltétlenül jelenti a demokrácia végét, egészen addig, amíg a jogállamiság alapjait, valamint a szabad nyilvánosság és az egyenlő esélyekkel zajló politikai versengés mechanizmusait nem fenyegeti reális veszély. Így például demokratikus szempontból erősen vitathatónak, sőt kifejezetten hatalmi visszaélésnek, de eredményeit tekintve nem feltétlenül végzetesnek, diktatórikusnak pedig semmiféleképpen nem tekintjük a gerrymandering (az egyéni választókerületek pártos újrarajzolásának) gyakorlatát, amely befolyásolhatja a választások kimenetelét, de nem teszi eleve lehetetlenné a valódi versenyt és a kormány leváltását (legfeljebb a versenystratégiák módosítására kényszeríti a nehezebb feltételek közé kerülő ellenzéket). Aki lépten-nyomon diktatúráról beszél, miközben a mindennapi tapasztalatok ellentmondanak neki, nemcsak saját presztízsét veszélyezteti, de a közvélemény érzékenységét is tompítja; elkoptatja, súlytalanná teszi a „demokráciaféltés” bizonyos helyzetekben nagyon is fontossá váló attitűdjét. Közhelyessége okán szégyelljük csak ideidézni a farkast kiáltó fiú tanulságos történetét.

Az elmúlt két év jogalkotói döntései között egy kivétel akadt, amely esetében mi is úgy éreztük: olyan határhoz érkeztünk, amelynél nem csupán indokolt, de kötelességünk is megkongatni a vészharangot. Egyetlen olyan döntés született, amelyek antidemokratizmusa és elfogadhatatlansága mindenfajta megértő szándék és elemzői kívülállás mellett is kétségbevonhatatlannak tűnik számunkra: amikor is a kormánytöbbség 2010. november 10-én szűkítette a 98 százalékos különadó kérdésében akaratával szembemenő Alkotmánybíróság jogkörét. Ezzel a lépéssel költségvetési érdekekre hivatkozva lényegében megszüntették a magántulajdonhoz való alapvető állampolgári jog alkotmányos garanciáját, és puszta deklarációvá üresítették az Alaptörvény vonatkozó rendelkezését. Ráadásul minden korábbinál világosabb, meglepően nyílt üzenetet fogalmaztak meg: a kormánytöbbség a számára kiemelten fontos kérdésekben sem elvi, sem intézményi akadályok létét nem tolerálja. Ha a kétharmados felhatalmazás megadja a formális-közjogi lehetőséget, akkor az alkotmányosság és a demokratikus alapelvek ellenére is keresztülveri az akaratát. Álláspontunk szerint ez fordulópontot jelentett a jelenlegi ciklus történetében, vitathatatlan és jelentős elmozdulást a demokratikus jogállamiság eszményétől.

Ha a várható szakmai és nemzetközi nyomás ellenére valósággá válik, a kormányfő most meghirdetett terve lesz a második ilyen alkalom. A választásokon tényleges támogatottságot felmutatott pártok állami támogatásának felfüggesztése (ráadásul éppen a választások évéig) a demokratikus verseny eddigi legsúlyosabb korlátozását, nem mellékesen pedig a pártfinanszírozást korábban is átható, arcpirító korrupció immár teljességgel parttalan burjánzását eredményezné. Az új, illetve a választásokon 1 százalék alatt teljesítő pártokkal eddig is mostohán bánt a rendszer. Akárhogy szépítjük a képet: az állami támogatás hiánya csak alig leküzdhető nehézségek árán behozható versenyhátrányt jelent, és lényegében a már versenyben lévők vetélkedésére szűkíti a voltaképpeni választási küzdelmeket. Ez a szűrőmechanizmus azonban 1. szükségszerű, mivel nem nehéz belátni, hogy csak így lehet elejét venni a pártalapítás mint önálló és busásan jövedelmező üzletág létrejöttét és az adóforintok elképzelhetetlen mértékű pazarlását, 2. megengedhető, mivel így is teret enged a különböző értékeket és érdekeket megjelenítő politikai erők egyenlő esélyekkel történő versengésének.

A legalább 1 százalékot elért, illetve parlamenti pártok állami támogatásának megszüntetése azonban – különösen a pártfinanszírozás egyéb elemeinek érintetlenül hagyása mellett – a demokratikus pártverseny egyértelmű és súlyos korlátozása lenne, amely ráadásul – évente mintegy 2-3 milliárd forintról lévén szó – nyilvánvalóan nem javítaná érdemben a költségvetés helyzetét. Az azonban biztos, hogy egyetlen politikai szereplőnek kedvezne igazán: a kormányzó pártszövetségnek. Igaz ez akkor is, ha önmagában e lépés látszólag – amint arra várhatóan rendre hivatkozni fognak – éppen a legnagyobb frakcióval rendelkező és ezért jelenleg legtöbb támogatásra jogosult Fidesz-KDNP-től vonná el a legtöbb közpénzt. Ha ugyanis a pártok legális jövedelmeinek 80–90 százalékát kitevő állami támogatás mértékét 0-ra csökkentik, a politikai verseny tartalma egyetlen egyszerű kérdésre szűkül: melyik párt képes törvényes gazdálkodása és tagdíjai mellett (amely bevételek közismerten meg sem közelítik valós működési és kampányköltségeket) minél több illegális jövedelemre szert tenni, hogy vállalni tudja a politikai versenynek a modern tömegdemokráciákban elkerülhetetlenül súlyos anyagi terheit. Honnan is? Közbeszerzések, állami és önkormányzati beruházások manipulálása, a köztulajdonú vállalatok pénzszivattyúként való működtetése, a piaci verseny jogalkotáson keresztül történő befolyásolása által. Ez persze nem új rendszer, és korábban is a magyar demokrácia legvisszataszítóbb jelensége, minden ügynöközésnél vagy turulozásnál nagyságrendekkel súlyosabb morális tehertétele volt. A különbség abban áll, hogy 2010 óta a pártok közötti erőviszonyok nemcsak a parlamentben, de az ilyen típusú forrásokhoz való hozzáférési lehetőségek tekintetében is radikálisan módosultak.

Fogalmazzunk tehát nyíltan: a pártok állami támogatásának felfüggesztése nem a közpénzekkel való spórolás, hanem a magyar viszonyok között a politikai ellenzék érdemi működésének a jogalkotás eszközével történő ellehetetlenítése lenne. Erre pedig nincs mentség. Ez nem „erőközpontú politizálás” vagy „alternatív demokráciafelfogás” lenne, hanem a választópolgárok eredendő elitellenességét kihasználó, legsötétebb antidemokratikus manipuláció.