progresszista

Karsai László, a holokauszt egyik legkiválóbb hazai kutatója március 22-én első fokon pert vesztett a Jobbik Magyarországért Mozgalommal szemben. Utóbbi jóhírnevének megsértése miatt tett feljelentést a történész ellen, mivel az 2011 decemberében az ATV reggeli műsorában neonácinak nevezte a pártot.

Bár a Jobbikot én sem tartom neonáci pártnak, a Fővárosi Törvényszék ítélete önmagában is nehezen értelmezhető és zavarba ejtő. Egy vitathatatlan tények alapján nem verifikálható, ráadásul közszereplővel szemben megfogalmazott véleményt marasztalt el. Ennek során arra hivatkozott, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben „öncélú és ezért indokolatlan volt” pusztán azért, mert a szóban forgó beszélgetés nem kifejezetten a Jobbikról szólt. Annak megítélését, hogy ez az igencsak homályos kritériumok alapján megfogalmazott érvelés hogyan viszonyul a jogbiztonság, a kiszámítható jogszolgáltatás követelményéhez, a jogász szakmára bízzuk. Emellett itt csak említjük, hogy az ítélet nagyon is gyakorlati, a mindennapi politikai véleménynyilvánítást is érintő aggályokat vet fel, ami gátja lehet mindenfajta, a hazai szélsőjobboldalról szóló nyílt és őszinte, akár publicisztikai, akár szakmai alapú vitának.

Ezen írás ürügye azonban nem a véleményszabadsághoz fűződő jog érthetetlen és aggasztó megsértése, hanem szerzőjének személyes érintettsége. Az, hogy – amint arról utóbb az ügyet felderítő Népszabadság munkatársától értesültem – a Fővárosi Törvényszék indokolásában mások mellett hosszan hivatkozott egy általam írt, a Politikatudományi Szemle című, az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott szakfolyóiratban közölt publikációra. Bár az ítélet külön is hangsúlyozza, hogy az eljárás célja nem az volt, hogy megítélje, neonáci-e a Jobbik, e minősítés „sértő” voltának alátámasztására szakirodalmi érveket is felsorakoztat. Ez persze önmagában még hízelgő is lehetne, jelzése annak, hogy egy tudományos diskurzus kilépett az akadémiai tudomány elefántcsonttornyából, és – intenciójának megfelelően – sikerült hatnia a politikai jelenségekről szóló mindennapi beszédre. A kép azonban távolról sem így fest.

A Fővárosi Törvényszék ugyanis a tanulmányra hivatkozva annak mondanivalójával teljesen ellentétes konklúziókat vont le. Az indokolás szövege nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy az eljáró bírónak a szélsőjobboldalról szóló terminológiai viták alapvető értelmét és tétjét nem sikerült felfognia, de arról is, hogy tanulmányomból nem értett vagy nem is akart megérteni egyetlen szót sem, sőt valószínűleg úgy hivatkozott rá, hogy végig sem olvasta. Így az ítélet 7. oldala mintegy féloldalnyi terjedelemben közöl olyan állításokat, amelyek tételes cáfolata írásom alapvető fontosságú részét képezi. Az ítélet szerint tanulmányom „fontos megállapításokat tartalmaz”, amelyek között kiemelésre érdemesnek találta például az alábbi mondatokat:

„A szélsőjobboldali kifejezés alkalmazhatóságának a fentiekkel szembeni hátrányát, ha már, akkor többnyire annak normatív tartalmával szokás magyarázni. A politika mindennapjaihoz tartozó »radikális« mozgalmakat eszerint demokrataként el lehet ítélni, a tudományos értéksemlegesség vagy a pártatlan tájékoztatás elve azonban nem engedi, hogy eleve prekoncepciókkal közelítsünk feléjük. A nyelvi önmérséklet az objektív megismerés, a korrekt tájékozódás előfeltétele”.

Arról azonban az ítélet nem tesz említést, hogy a szöveg itt a szakirodalom és a közvélekedés általam tévesnek ítélt állításait foglalja össze tömören, majd éppen ezek részletes cáfolatával folytatódik:

„A »terminológiai hidegháború« lényegét azonban éppen az adja (és úgy tűnik, a szélsőjobboldal ezzel sokkal inkább tisztában van), hogy minden választás szükségszerűen normatív jellegű: értéksemleges nyelv, passzív tükörként használható fogalom nem létezik. (…) Úgy vélem, hogy a (…) nemzeti radikális megnevezés használata a nevezett csoportok öndefiníciójának kritikátlan átvételét jelenti. Ha a szélsőségesség negatív mellékzöngével társul, az eredeti történelmi kontextusából kiragadott »nemzeti radikalizmus« (a »jobboldali radikalizmushoz« hasonlóan) egyértelműen eufemisztikus üzenetet hordoz”.

Ehhez hasonlóan az ítélet azt is megemlíti, hogy tanulmányomban „hivatkozom” egyik kollégám, Balogh Róbert írására, aki a „szélsőjobboldali” helyett a „radikális jobboldali” jelző mellett érvel. A bíró okfejtéséből csupán az a nem elhanyagolható tény marad ki, hogy ezt követően közel egy oldalon keresztül, a vonatkozó szakirodalomra hivatkozva vitatkozom az idézett szerzővel, nagy figyelmet fordítva érvei tarthatatlanságának bizonyítására. A tanulmány részletesen, a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeire támaszkodva dekonstruálja a „nemzeti”, illetve „jobboldali radikalizmus” terminusait, rámutatva ezek ugyancsak értéktelített, eufemisztikus, illetve fogalmi zavart keltő vonásaira. Végső konklúziója az, hogy az implicit minősítés elkerülhetetlen, ha egyáltalán meg akarunk nevezni egy olyan pártot, mint a Jobbik. Ennek oka az, hogy a politikában egyszerűen nem létezik a természettudományos tudományeszmény keretei szerint „tényszerű” megnevezés:

„A szélsőjobboldaliság kérdéskörének vizsgálatakor már a címadás pillanatában állást kell foglalnunk – akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. E téma kutatása eminensen példázza a politika világának alapvető értéktelítettségét és a politikai objektumok nyelvi konstruáltságát, amelyet a legjobb szándékkal sem kerülhetünk meg; nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert megkerülhetetlen…”. A Fővárosi Törvényszék akarva-akaratlanul megtette a maga állásfoglalását, amikor nemcsak a neonáci, de a szélsőjobboldali minősítést is sértőnek minősítette.

Tanulmányom elsődleges és deklarált célja valójában nem az volt, hogy megfellebbezhetetlen „ténymegállapításokat” tegyen, hanem hogy vitát generáljon a hazai szakirodalomban egy a nemzetközi színtéren már évtizedek óta exponált kérdésről. Arról, hogy mi is a politikai jelenségekre aggatott szavak, kifejezések megválasztásának tudományos, morális és politikai tétje. A szöveg fő állítása az, hogy a politikai és társadalomtudományi megállapítások nem hasonlíthatók a természettudományoknak a tárgyi világ jelenségeire vonatkozó ítéleteihez, ahogy azt a 19. században hittük. Előbbiek ugyanis nem kézzel fogható, mindenki számára objektív módon megtapasztalható jelenségekre vonatkoznak. A politikai megnevezések nyelvi alakzatok: ilyenképpen az általunk érzékelt valóság meghatározott tapasztalati halmazára vonatkoznak, de önmagukban nem léteznek a nyelven kívül. Nincs mérhető, anyagi elemeire bontható, mindenki által azonosnak érzékelt tárgyi alapjuk. Ezért tanulmányomban fontos helyet kap saját állításaim vitatható, szubjektív, sőt bizonytalan voltának jelzése is.

Különösen nyomasztó, hogy a szóban forgó ítélet esetében láthatóan nem eltérő véleményről, hanem alapvető szövegértelmezési problémáról van itt szó. Absztrakt szaktudományos problémák átlátása és árnyalt értelmezése persze nem várható el mindenkitől, bár kétségkívül az is aggasztó, ha ez gondot okoz azok számára, akiknek az a hivatásuk, hogy tanulmányomnál jóval összetettebb jogi szövegek kibogozásával biztosítsák nap mint nap a jogállam megfelelő működését. Az azonban végképp zavarba ejtő, ha az eljáró bíró nem tud különbséget tenni egy szöveg szerzőjének saját véleményének kifejtése és aközött, ha az más szerzők véleményét interpretálja. Ebből következően olyan ítéleteket, gondolatokat ad a számba, amelyek tanulmányom konklúzióival szöges ellentétben állnak.

A Magyar Progresszív Intézet továbbra is fenntartja azon vélekedését, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szélsőjobboldali párt, és önmegnevezésének reflektálatlan átvétele akarva-akaratlanul hozzájárul a nyugati civilizáció alapvető normáival összeegyeztethetetlen értékvállalásainak relativizálásához. Az, hogy e politikai formációt továbbra is következetesen szélsőjobboldalinak fogjuk nevezni, egyenesen következik demokratikus és humanista elkötelezettségünkből, valamint abból, hogy szóválasztásunkkal ezentúl is jelezni kívánjuk a párt politikai karakterének általunk szélsőségesnek tekintett, lényeges alapvonásait. Ez a vélekedés tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy a Fővárosi Törvényszék egy idejétmúlt, pozitivista tudományelv nevében rám (is) hivatkozva utasítja el a szélsőjobboldali jelző használatát.

A Magyar Progresszív Intézet szakmai alapon nem ért egyet Karsai Lászlóval abban, hogy a Jobbik neonáci párt lenne. Sőt, kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk ezt a minősítést, mivel úgy véljük, megalapozatlanságával, átgondolatlanságával gyengíti a hazai szélsőjobboldallal szembeni fellépés eredményességét. De véleményünket semmiképpen nem minősítjük „ténynek”, amelyből jogi konzekvenciákat lehetne levonni. A Jobbik neonáci vagy nem-neonáci mivoltával kapcsolatban a legtöbb politikai és társadalomtudományi szakkifejezéshez hasonlóan ilyen tény nem állapítható meg. Ezért rendkívül veszélyesnek és szakmaiatlannak, a véleménynyilvánítás szabadsága indokolatlan és súlyos korlátozásának tartjuk a Fővárosi Törvényszék ítéletét. E véleményünk mellett akkor is kitartunk, ha egy majdani jogerős ítélet autoritását és kötelező erejét magától értetődően nem fogjuk megkérdőjelezni. Akkor sem, ha nem értünk vele egyet.

Áprilisban külön bejegyzésben tájékoztattuk a nyilvánosságot arról, hogy az Érpatak polgármestere, Orosz Mihály Zoltán feljelentése nyomán ellenünk nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján (Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén kelt blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt) indult nyomozást a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság bűncselekmény hiánya miatt április 2-án megszüntette.

Mint nemrégiben tudomásunkra jutott, Orosz Mihály Zoltán a döntés ellen panasszal élt. A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség ma kézbesített határozata szerint a panaszt – mivel a hatóság azt nem tartotta alaposnak – elutasították. Az Ügyészség egyúttal azzal egészítette ki az áprilisi határozatot, hogy „Filippov Gábor másik – internetes blogbejegyzésében írt – kijelentése, miszerint Orosz Mihály Zoltán önkormányzati rendezvényen Szálasi Ferencet élteti, szintén nem valósít meg bűncselekményt…”.

A határozat ellen további jogorvoslatnak nincs helye. A Magyar Progresszív Intézet munkatársai a maguk részéről minden korábbi, Orosz Mihály Zoltánra vonatkozó – a nyomozás során részben tényekkel alátámasztottnak bizonyult, részben a vélemény kategóriájába tartozó – állításukat továbbra is fenntartják.

(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.

Orosz Mihály Zoltán, Érpatak független polgármestere 2011. augusztus 18-án feljelentést tett a Magyar Progresszív Intézet, illetve Magyar Kornélia és Filippov Gábor (valamint Kálmán Olga és az ATV Zrt.) ellen. Intézetünk két munkatársával szemben a Büntető Törvénykönyv 179. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés b pontja szerint minősülő, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján indult nyomozás Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén megjelent blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt. 2011. december 11-én a nyomozó hatóság gyanúsítottként hallgatott ki bennünket, mely alkalommal a vallomást megtagadtuk, és panasszal éltünk a gyanúsítás ténye ellen. A nyomozó hatóság a panaszt 2012. január 10-én mindkét esetben elutasította, és a nyomozás határidejének meghosszabbításáról döntött.

Végül 2012. április 4-én mindkét esetben határozat született a nyomozás megszüntetéséről. Az alábbiakban mellékeljük a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályának az eljárás megszüntetéséről szóló –  határozatait, amelyek megállapították, hogy:

1. Magyar Kornélia blogbejegyzésében a véleménynyilvánítás kategóriájába tartozó állításokat fogalmazott meg, amelyek a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.
2. Filippov Gábor az Egyenes beszéd című műsorban elhangzott kijelentései a nyomozás során beszerzett bizonyítékok és tanúvallomások alapján a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.