progresszista

Selmeczi Gabriella tegnapi sajtótájékoztatóján újabb érdekes adatokkal igyekezett alátámasztani, hogy miért is volt szükség a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítására. Ezért érdemes röviden kitérni arra is, hogy mi indokolta a rendszer bevezetését, illetve mit is jelentenek a megbízott asszony számai.

A nyugdíjvédelmi megbízott szerint 10 százalékkal növelte az államháztartás GDP-hez viszonyított hiányát a kötelező magánnyugdíjrendszer, mivel a központi költségvetés évente a GDP egy százalékának megfelelő összegről lemondott a pénztárak javára. Egészen pontosan a járulékbevételek egy részéről mondott le az állam, így a Nyugdíjbiztosítási Alapnak ezt az összeget saját forrásból kellett átutalnia. De ha ez ennyire rossz konstrukció volt, akkor miért ment bele az akkori kormány? (A legkézenfekvőbb válasz „nyilván” az lenne, hogy mert szocialista többségű volt, de akkor ez egy rövid bejegyzés lenne, szóval egyelőre maradjunk a tényeknél.) A rendszerváltást követően tömegek veszítették el állásukat, és mivel a teljes foglalkoztatottságot még nem értük el, ezt a „sokkot” máig nem heverte ki az ország. Mindez hatalmas veszteséget eredményezett a felosztó-kirovó rendszerben, ami odáig vezetett, hogy 1992-re a leendő nyugdíjak harmadával kevesebbet értek volna. Ez a veszteség nem állt meg és a ’90-es évek közepére elérte a 40 százalékot is. Éppen ezért volt szükség egy gyors megoldásra, és mivel társadalmilag óriási károkat okozott volna a nyugdíjak ekkora mértékű leértékelése, bevezetésre került a magánnyugdíjpénztári rendszer. Ennek lényege pedig az volt, hogy a nyugdíjrendszer induljon el egy feltőkésített pillér irányába. Ez az időszak pedig átmenetileg valóban pénzbe kerül, valóban nagyjából annyiba, amennyit Selmeczi Gabriella mondott: a GDP évi 1 százalékába. Csakhogy a rendszer lényege a hosszú távú finanszírozhatóság, és mivel bő 10 év alatt képtelen volt kifutni, a valódi előnyök elmaradtak. Az állam ugyanis a magánnyugdíjpénztárt választóknak már lényegesen, mintegy 35 százalékkal kevesebb nyugdíjat fizetett volna. Ez az állami rendszer hiánya, amit viszont így továbbra is görget maga előtt, sőt mivel a társadalom öregszik, ez az évek folyamán csak több lesz, így nem véletlenül igyekszik a kormány minden eszközzel csökkenteni a nyugdíjkifizetéseket (például az egyes kedvezmények elvételével). Mi is történt tehát? A jövőben fennálló nyugdíj ígérvény, tehát egy jövőbeni államadósság jelent meg a magánnyugdíjpénztári rendszerrel explicit, tehát tényleges államadósság formájában. Ez fordult meg a kormány döntése értelmében, amivel valóban csökkenthető az államadósság, azonban a hiányzó pénz benne marad a rendszerben, egy későbbi időpontra tolva. Mindezzel természetesen a kabinet nyerhet magának elég időt egy új szisztéma kidolgozására, ráadásul rövidtávon az ország pénzügyi egyensúlya is javul.

A nyugdíjvédelmi megbízott szerint, ha a magánnyugdíjpénztárak állampapírokba fektették volna a pénzüket, 700 milliárd forinttal több lett volna a vagyon. Ezzel az állítással az a probléma, hogy a hozam akkor magas, ha az államnak rossz. Magyarul, ha köhög a gazdaság, akkor magas állampapír-piaci hozamokra lehet szert tenni, de ha jól megy, akkor ez is alacsony. Így viszont az elérhető haszon egyáltalán nem a magánnyugdíjpénztáron múlik, hanem a mindenkori döntéshozókon. Az viszont kétségtelen tény, hogy az állampapírpiac sokkal stabilabb befektetésnek bizonyul, mint a részvénypiac, hiszen garantált a nyereség, vélhetően így nem következett volna be, hogy egy év alatt a pénztárak elveszítik szinte az összes nyereségüket (amit aztán vissza is nyertek). Selmeczi Gabriella mindezek mellett kitért a magas működési költségekre is, így e mellett sem érdemes elmenni szó nélkül. Törvény rögzítette ugyanis ezek folyamatos csökkentését, ráadásul spontán módon is csökkenő pályán mozogtak. Minél több ugyanis az ügyfél, annál olcsóbban működtethető a rendszer, márpedig értelemszerűen az ügyfélkör is az évek folyamán bővült. Természetesen ezeknek az adatoknak már nincs különösebb jelentőségük, hiszen a választópolgárok több mint 3000 milliárd forintos megtakarítását a kabinet elvette, amit természetesen muszáj valamivel magyarázni. De csak egy pillanatig gondoljunk bele abba, hogy ha olyan rossz volt ez a rendszer, akkor miért beszél arról Selmeczi Gabriella, hogy ha így vagy úgy cselekedtek volna a pénztárak, akkor még több lett volna a haszon. Nem arról beszélt pár perccel korábban, hogy ilyen egyáltalán nem is volt? Sőt, inkább veszteséges volt ez a pillér?

Szijjártó Péter a TV2 Mokka című műsorában kijelentette (a videón 8:20-tól hallható az erre vonatkozó kérdés), hogy a 2002 és 2010 között szolgált miniszterelnökök nem adtak kielégítő választ arra, hogy miért is emelkedett meg az államadósság. Ezért szerinte arra lenne szükség, hogy a politikai felelősséget valamilyen formában jogi felelősséggé lehessen alakítani, és ha erre nincsen mód, akkor kéne keresni valamit, amivel mégis megvalósítható. Mindezt azzal indokolta, hogy a hibás gazdaságpolitikai döntésekben az ő személyes megítélése szerint a hozzá nem értés mellett majdnem ugyanakkora erővel volt jelen a korrupció, a rosszindulat, a rossz szándék, és ha az eladósítás következményeit mindenki viseli, akkor pont azok nem húzhatják ki magukat ebből, akik okozták ezt a helyzetet. Ez a kommunikációs regiszter azonban egyáltalán nem új keletű jelenség, az államadósság növekedését vizsgáló albizottság (ennek alelnöke Szijjártó Péter) mérföldköve volt az alternatív gazdaságpolitikai elképzelések büntetőjogi felelősségre vonhatóság kérdéskörének. De, vajon tudja-e a miniszterelnök szóvivője, hogy miről beszél? Mi az a politikai felelősség és mi köze van a joghoz?

Fogalomtár

Először is tisztába kell tenni a fogalmakat. Magyarországon a kormánytagok közjogi felelősséggének szabályai hasonlóak, mint a többi kelet-közép európai, illetve néhány északi országban. Magyarul ugyanazok a szabályok érvényesek a miniszterekre és a miniszterelnökre, mint a hétköznapi emberekre. Nincsen tehát megkülönböztetett szerep, kivéve, ha az adott kormánytag egyben parlamenti képviselő is, hiszen akkor mentelmi jog illeti meg. Vagyis, ha Szijjártó Péter úgy érzi, hogy korrupció valósult meg, vagy rossz hiszemű joggyakorlás, akkor megvan arra a lehetősége, hogy feljelentést tegyen és a bűnösöket adott esetben elítéljék.

A politikai felelősség már egy másik fogalom. A miniszterelnök szóvivője ezt az erkölcsi felelősség szinonimájaként használja. Nem is teljesen alaptalanul, elvégre a magyar közgondolkodásban a politikai felelősség egy nehezen számon kérhető morális felelősségként él. Egyszerűbben, ha a választási programom más, mint a kormányprogram, attól még, ha megválasztanak, az jogszerű, más kérdés, hogy erkölcsileg nem leszek a toppon. Ugyanakkor ezért politikai értelemben büntethetővé is válik az adott kormány, hiszen az Országgyűlés megvonhatja a miniszterelnöktől, és ezáltal az egész kabinettől is a bizalmat. És pontosan ezt jelenti a politikai felelősség, ami ráadásul le van írva a Magyar Köztársaság alkotmányában (az újban is). Mit is mondott tehát Szijjártó Péter? Valamit, ami jól hangozott, hogy a szerintük bűnösöket majd valahogyan meg kell büntetni, és ezért majd valamikor csinálnak is valamit. Nos, ez a valami egy feljelentéssel kezdődik, onnantól kezdve viszont már a független magyar igazságszolgáltatás a soros.