Nemrégiben, hosszú évek után először ismét sikerült ellátogatnom a budapesti Láthatatlan Kiállításra, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, akit izgat a létezésnek és a megismerésnek a megszokottól egészen eltérő módja. Aki nem ismerné: a kiállítás lényege, hogy a 8-10 fős csoportokra osztott vendégek egy vak vagy gyengénlátó „túravezető” segítségével botorkálhatnak végig egy olyan útvonalon, amely mindenki számára ismerős tereket (forgalmas utcát, konyhát, vagy éppen büfét) „jelenít meg” – teljes sötétségben, mindenfajta ­fényforrástól elzárva. Körülbelül úgy, ahogy a világ egy világtalan számára nap mint nap megjelenik: hangok, szagok és tapintható formák kusza sokaságaként, mindenfajta látható kép nélkül. Egyfajta társadalmi szerepcseréről van szó tehát; hiszen legtöbbünk jobbára olyankor érintkezik vak és gyengénlátó polgártársainkkal, amikor azok (egy útkereszteződésnél, a postán vagy a közértben) látó segítségre szorulnak. Itt azonban a látó válik igazán vakká, aki egy amúgy egészen egyszerű és bejárható terepen is szorongva elveszne, ha nem lenne ott tapasztaltabb – vak – kísérője, aki már hozzászokott, hogy más érzékszerveivel helyettesítse a látás adományát. Aki részt vesz ezen a rövid, mintegy egy órás túrán, biztos, hogy továbbra sem fogja tudni elképzelni, mit jelent látás nélkül leélni egy életet, vagy ami talán rosszabb: látóként megvakulni. Tapasztalatot szerezhet ugyanakkor arról a hirtelen rátörő pánikról és kiszolgáltatottság-érzetről, amely a „túra” kezdetén akkor is rátelepszik, ha egy percre sem feledkezik meg róla, hogy „vaksága” nem fog tovább tartani egy óránál. Arról, hogy milyen nehéz látás nélkül eligazodni a világban; nemhogy bevásárolni vagy zebrán átkelni – de akár csak megtalálni és becsukni egy közönséges ajtót. Ez pedig, akárhogy nézzük, hasznos tapasztalat. Nem csupán azért, mert a saját tapasztalat jó eséllyel erősíti az empátiát, a másik helyzetével való azonosulást; de azért is, mert sosem haszon nélkül való ráébredni olyasvalami értékére, aminek létezését magától értetődőnek vesszük.

Ez persze nem kulturális ajánló, hanem a politika elemzésével foglalkozó blog. Azonban, mint tudjuk, a politika természetéhez tartozik, hogy végső soron az élet minden területe érintkezhet vele, illetve a részévé válhat. Így a fent „reklámozott” kiállítás által nyújtott élmény is alkalmas arra, hogy segítse az olvasót egy kifejezetten politikai téma megértésében, illetve átérzésében. Intézetünk 2010 tavaszán, a választási rendszer reformjáról a Társadalom & Politika hasábjain zajló szakmai párbeszéd alkalmával érintőlegesen már kifejtette álláspontját a vakok és gyengénlátók demokratikus politikai jogainak csorbulásáról. Noha nem ez a kérdéskör, hanem a szisztéma választástechnikai részletei álltak akkori elemzésünk középpontjában, már akkor említést tettünk arról, hogy a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát érintő problémák súlyosan torzítják a magyar választási rendszer egészének demokratikusságáról, valamint a társadalmi szolidaritás mértékéről kirajzolódó összképet. Miről is van szó?

Nem tudom, olvasóink közül hányan gondoltak már bele abba, hogy egy erősen látássérült állampolgár hogyan adja le szavazatát választások, illetve népszavazás alkalmával. Tegyük fel, hogy a látásában sérült választó túlteszi magát azon, hogy a kampány jelentős részéből „kimaradt”, hiszen a szórólapokon, illetve interneten elérhető kampányüzenetek, programok nem jelennek meg Braille-írással, a pártok internetes oldalai pedig meglehetősen mostohán bánnak a vak látogatókkal. Reménykedjünk benne továbbá, hogy minden vak vagy gyengénlátó választónak volt a közelében olyan családtagja vagy barátja, aki felolvasta neki az aktuális szavazással kapcsolatos értesítéseket, és feltételezzük, hogy a nem akadálymentesített, illetve nehezen hozzáférhető szavazóhelyiségbe is épségben eljutottak. Itt merül fel az igazi probléma: hogyan válassza ki a választópolgár neki szimpatikus jelöltet vagy választ a szavazólapon, ha egészen egyszerűen egyetlen betűt sem tud elolvasni a lapon, de az iksz elhelyezésére szolgáló négyzeteket sem láthatja?

Szerencsére a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény nem feledkezett meg ilyen problémákkal küszködő honfitársainkról. A jogszabály rendelkezése szerint: „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti.” A rosszul vagy egyáltalán nem látók tehát családjuk vagy barátaik, illetve ezek hiányában a szavazatszámlálók segítségét vehetik igénybe. Itt mondtunk azonban búcsút a vak és gyengénlátó szavazók kapcsán a demokratikus választójog négy követelményétől: általánosságától, titkosságától, közvetlenségétől és egyenlőségétől. A szavazás folyamatába ugyanis egy vagy több közvetítő személy kerül, aki nem csupán tudomást szerez a leadott szavazat tartalmáról, de bizonyos körülmények között akár befolyásolhatja is azt. Persze jó érzés bízni az emberiség általános és őszinte jóságában, de talán azt sem lehetetlen elképzelni, hogy valamilyen oknál fogva (például eltérő pártpreferenciája okán) a „segítő” esetleg másik négyzet fölé vezeti a szavazó kezét, mint ahova az szeretné. Attól eltekintve, hogy a pártpreferencia magánügy, és sokan vagyunk olyanok, akik legközelebbi hozzátartozóinknak sem szívesen számolunk be döntésünkről, a látásában sérült szavazónak saját bizalmát, illetve jóhiszeműségét leszámítva nem lehet garanciája arra, hogy tollvonásával biztosan oda szavazzon, ahová szeretné.

Bár a nyilvánosságban sajnálatos módon elképesztően kevés figyelmet kaptak, a fenti kérdések jó pár éve napirenden vannak. Így a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége sorozatos kezdeményezései mellett említést érdemel, hogy 2009 májusában az állampolgári jogok országgyűlési hivatala külön vizsgálatban foglalkozott e problémákkal. Amint azt a jelentés már akkor is megfogalmazta, a fennálló helyzet több alkotmányos és demokratikus alapelvet, valamint hazai és nemzetközi törvényt, illetve kötelezettségvállalást is súlyosan sért: egyebek mellett az egyenlő, titkos és közvetlen választójog gyakorlásának jogát, a diszkrimináció tilalmát és az esélyegyenlőség elvét, így tehát a magyar alkotmányt (és a 2012-től hatályos Alaptörvényt), vagy éppen a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló és a magyar Országgyűlés által 2007-ben ratifikált ENSZ-egyezmény több pontját. Szabó Máté ombudsman ezért több ízben is kezdeményezte a megfelelő jogalkotási korrekció végrehajtását, és 2010 áprilisában népi kezdeményezés is indult a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát garantáló jogszabály-módosításért.

A probléma pedig egyáltalán nem megoldhatatlan, ráadásul több lehetőség közül is válogathatnánk. A legkézenfekvőbb persze Braille-írásos szavazólapok nyomtatása lenne, amint arra például Lengyelországban az idén októberben esedékes helyhatósági választáson először fog sor kerülni. Fontos kiemelni, hogy nem külön szavazólapok nyomtatásáról van szó, hiszen az eltérő formájú lapok (az adott szavazókör látássérült polgárainak arányától függően) megkülönböztethetőségük miatt sérthetnék a szavazás titkosságát, így csupán a probléma újratermeléséről, nem pedig megoldásáról beszélhetnénk. Az ideális megoldást az jelentené, ha minden szavazólapot eleve Braille-írással is nyomtatnák, vagy – ahogy azt 2009-ben az Országos Választási Iroda felvetette – a választó külön kérésére lehetne mellékelni a szavazólaphoz Braille-írásos sablonkeretet. Ez persze, amint azt aktuálisan a lengyel példa is mutatja, sajnos rendkívül költséges. Azonban egyrészt, a választások lebonyolítása költségvetési mértékkel mérve még így is elenyésző összeget tenne ki, másrészt, határozottan nem szerencsés, ha egy képviseleti demokráciában éppen a népakaratot közvetlenül megjelenítő és a rendszer egészének legitimitását adó választásokon próbálunk garasoskodni. Elsősorban nem a vakok, hanem a jelentős mértékben látáskárosult választópolgárok számára jelentene praktikusabb megoldást a Svájcban például bevett gyakorlatnak számító elektronikus szavazás, amelynek segítségével a látássérült szavazók (a mozgáskorlátozottakról nem is beszélve) otthonukból, vagy akár a világ bármely pontjáról is leadhatják szavazatukat.

Persze amikor a választási rendszer reformjáról van szó, elsőként többnyire nem ezek a problémák szoktak eszünkbe jutni. Fent említett, 2010-es állásfoglalásunkban, amellett, hogy maradéktalanul támogattuk a HVG és a Medián közös, 2009. márciusi reformjavaslatát, mi magunk is elsősorban a választások örök rákfenéjévé vált ajánlási rendszer megváltoztatását (a kopogtatócédulák helyett a kauciós rendszer bevezetését), a kampánycsend intézményének szűkítését vagy eltörlését sürgettük, és csak terjedelmi okokból nem foglalkoztunk a felfoghatatlanul képmutató és korrupt párt- és kampányfinanszírozás kérdéskörével. Emlékezhetünk arra is, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választójoga mennyivel „forróbb” ügynek számított annak idején, holott létszámában jóval csekélyebb kört érintett (ma 40-50 ezer regisztrált látássérült él hazánkban, amihez érdemes hozzávenni, hogy a látók közül évente 5-6 ezren vakulnak meg; ezzel szemben a 2010-es országgyűlési választások második fordulóján összesen 2885 személyt vettek névjegyzékbe a magyar külképviseleteken). Egy permanens jogsértés létét azonban soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni.

Tény mindenesetre, hogy a látásukban sérült magyarok egyáltalán nem elhanyagolható méretű csoportja minden egyes szavazás során súlyos és indokolatlan diszkriminációt kénytelen elszenvedni. Ez, ha a voksolások eredményeit feltehetően nem befolyásolja is, lényegében másodrendű állampolgárokká minősíti ezeket a választókat, akiknek akkor sincs lehetőségük közvetlenül és titkosan szavazni, ha valamiért nagyon szeretnék, annak ellenére sem, hogy ennek technikai feltételei hiánytalanul adottak. Az előttünk álló nagy választásireform-csörték előkészületei közben talán ezzel is érdemes foglalkoznunk egy keveset.