Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

„Akit nappal épít: az éjjel leomlott” - A Választásirendszer.hu-n megjelent elemzésünk

2012. szeptember 18-án, a választási eljárásról szóló törvénytervezet benyújtásának napján a Magyar Progresszív Intézet gyorselemzésben értékelte a régóta várt szöveget. A tervezetet vegyes érzelmekkel fogadtuk, mivel abban – a régóta beharangozott, a szakma nagy része által aggályosnak, ráadásul teljességgel feleslegesnek tartott előzetes választási regisztráció szabályozása mellett – kifejezetten előremutatónak tűnő újdonságok is szerepeltek. Ez utóbbiak közé soroltuk például az ajánlószelvények és a kampánycsend kiiktatását a rendszerből, azzal a megszorítással, hogy előbbiek helyett talán korrektebb, kevésbé manipulatív lépésnek tűnt volna például a kaució bevezetése (ehelyett, mint ismert, az egységes jobboldal szempontjából kedvezőbb, míg az amúgy is fragmentált baloldalt várhatóan tovább aprózó, gyakorlatilag végtelen számú jelölt indulását lehetővé tevő megoldás került a törvénytervezetbe). A fenti példákon kívül külön is említést tettünk egy további, intézetünk által is évek óta szorgalmazott reformról: a vakok és gyengén látók választójogi egyenlőségének régóta esedékes megoldásáról. Miről is van szó?

Mint azt már 2010-ben, majd egy évvel később is megírtuk, a választási eljárásról szóló, jelenleg még hatályos 1997. évi C. törvény (Ve.) részletszabályozásainak hiányosságai olyan demokratikus defektust okoztak, amelynek következtében több tízezer választópolgár jogai sérültek az egyenlő és titkos választójog gyakorlásával összefüggésben. A probléma alapvetően két részből áll. Az első a választási kampány során releváns információkhoz való egyenlő hozzáférés kérdését érinti. A szabályozás mindeddig egészen egyszerűen nem volt tekintettel a látásukban korlátozott választópolgárokra (egyébként a hallássérültekhez hasonlóan); a pártok és jelöltek kampányüzeneteik célba juttatásakor ennek megfelelően szóróanyagaikat, illetve internetes megjelenéseiket nem tettek elérhetővé olyan, hazánkban is jól ismert és másutt már bejáratott eszközökkel, mint a Braille-írásos szórólapok célzott postázása vagy a weblapok vizuális akadálymentesítése. De, míg ezt az esélyhátrányt kellő találékonysággal (nem vizuális információforrások fokozottabb igénybevételével) akár – legalább részlegesen – egyedül is le lehet küzdeni, a látásukban korlátozott választók elkerülhetetlenül külső segítségre voltak utalva a szavazáshoz nélkülözhetetlen választási értesítő elolvasásában. Ezek a problémák még „csak” az esélyegyenlőséget érintették, a választási eljárási szabályozásnak a vak, illetve gyengén látó polgártársaink szavazására vonatkozó pontjai azonban ennél is súlyosabb jogsérelmet okoztak.

A Ve. szerint ugyanis „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti”. Vagyis a látásukban korlátozott választóknak eddig egészen egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy – a látókhoz hasonlóan – „a szavazófülke magányában” nyilváníthassák ki választói akaratukat. A külső segítségre való rászorultság nemcsak a szavazás titkosságát sértette (márpedig tudjuk, hogy Magyarországon sokaknál hagyományosan érzékeny magánügynek számít a pártpreferencia), de lehetőséget biztosított a látássérültek szavazatával való visszaélésre is. Hiszen ki garantálhatta e választóknak, hogy segítőjük vagy segítőik minden kétséget kizáróan oda húzzák be az ikszet, ahová kell?

Ezek a visszásságok, amint arra az érintett érdekképviseletek és jogvédők mellett az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is több ízben felhívta a figyelmet, nemcsak az Alkotmányt sértették súlyosan, de számos, Magyarország által is ratifikált nemzetközi szerződést is, nem mellesleg pedig morális és demokratikus szempontból is tarthatatlanok voltak. Ezen a helyzeten fog változtatni a választási eljárásról szóló új törvény. Röviden összefoglalva: a tervezet egyrészt lehetővé tenné, hogy a látássérült választók Braille-írásos választási értesítő megküldését igényelhessék, másrészt hogy Braille-írásos szavazósablon segítségével, egyedül adhassák le szavazatukat (a szavazatszámláló bizottság tagjai eszerint csupán annyit tennének, hogy előzetesen a sablonba helyeznék a szavazólapot).

Ezt önmagában továbbra is méltánylandó és támogatásra igencsak méltó változtatásnak tartjuk. Az örömbe azonban – akárcsak az ajánlási rendszer átalakítása kapcsán – itt is üröm vegyül, méghozzá nem is kevés. Amint ugyanis Verdes Tamás nemrégiben megjelent írásában éles szemmel felhívta rá a figyelmet: amit a jogalkotó az egyik kezével adna, a jelen állás szerint a másikkal rögtön vissza is venné. A jogvesztő hatályú határidőhöz kötött előzetes választási regisztráció szabályozása ugyanis nem tartalmaz olyan külön szabályokat, amelyek – a választójog gyakorlásához hasonlóan – lehetővé tennék a szóban forgó szavazói csoport megfelelő tájékozódását. Vagyis a tervezet nem írná elő, hogy a regisztrációhoz szükséges értesítőket szükség esetén Braille-írással postázzák, arról nem is beszélve, hogy a feliratkozásnak még az összes többi állampolgár számára is nehézkes folyamata halmozottan megkeseríti majd a vakok és gyengén látók életét, akik szükségképpen mindig jóval több akadállyal szembesülnek a bürokratikus ügyintézés során.

Mindez teljes joggal háborítja fel Verdes Tamást, aki szerint a törvénytervezet jelenlegi formájában „hallatlan cinizmusról” tesz tanúbizonyságot. A magunk részéről – ismerve a jogalkotásnak a 2010-es parlamenti rohammunka óta erősen és tartósan amortizálódott minőségét, illetve megszokottá vált előkészítetlenségét – inkább hajlunk arra, hogy figyelmetlenségből elkövetett mulasztásként tekintsünk a kifogásolt problémákra. Az könnyen belátható, hogy az előzetes regisztrációval a kormány elsősorban saját elkötelezett támogatói szavazatainak súlyát szeretné növelni, illetve az el nem kötelezett, a rendszerben komoly bizonytalansági tényezőt jelentő több mint négymillió választó jelentette bizonytalansági faktort csökkenteni. A regisztrációs kényszer ráadásul azok közül is sokakat távol tarthat majd a szavazóhelyiségektől, akik éppenséggel nem a kormány gazdaság-, adó- és társadalompolitikájának nyertesei (elszegényedett, gyenge infrastruktúrájú kistérségek alacsony mobilitású, kiváltképp roma lakói). Azt azonban kevésbé hisszük, hogy a jogkorlátozó akciónak kifejezetten direkt célpontjai lennének a vakok és gyengén látók, akiknek esetlegesen egységes vagy dominánsan egyirányú pártpreferenciáira vonatkozóan semmiféle empirikus adat nem áll rendelkezésünkre, és valószínűleg a kormánypártokéra sem. Ennek alapján vállaljuk a naivitás gyanúját, és az utolsó pillanatig reménykedünk benne, hogy a jogalkotó a bírálatok hatására elvégzi a megfelelő módosításokat. Ezzel elkerülhetné a vakok és gyengén látók (és rajtuk kívül számos további fogyatékkal élő magyar polgár) jogsérelmének újfajta intézményesülését – igaz, magával az előzetes regisztrációval kapcsolatban eddig felmerült számtalan kérdésre még így sem adna választ.

Jól látható ugyanis – a fogyatékkal élők helyzete a sokadik példa a sorban –, hogy ez az intézmény, miközben kormányoldalon egyre abszurdabb próbálkozásokat láthatunk a döntés igazolására, jóval több aggályt vet fel, mint azt elsőre láttuk. Alkotmányosat – amennyiben a lépés mögött a választók közötti, a választójog általánosságát és egyenlőségét aláásó intézményes különbségtétel szándéka gyanítható. Demokratikusat – amennyiben, míg a demokratikus társadalmakban világszerte az állampolgári részvétel minél szélesebb körű kiterjesztésére jelenti az egyik legfontosabb célt, hazánkban a jogalkotó a részvétel jelentős mértékű szűkítésére tesz nagy energiákat felőrlő és saját táborában is népszerűtlen lépéseket. Racionálisat – amennyiben nemhogy „regisztrációs kényszerről” nem beszélhetünk (erre vonatkozóan továbbra sem hallhattunk eddig komolyan vehető érvet), de az eddig jól működő passzív regisztráció felváltása felesleges költségeket és a bürokrácia további burjánzását implikálva jóval nehézkesebb és a választók mindennapjait megnehezítő rendszert hozna létre. És a sort még hosszan folytathatnánk.

Összességében elmondható: ha az ajánlószelvények rendszerét és a pártfinanszírozás képmutató, normasértésre ösztönző gyakorlatát az előző választási rendszernek a mindenkori választások demokratikus legitimitását is gyengítő rákfenéjének tartottuk, az új szabályozás legsúlyosabb gyengesége minden kétséget kizáróan az előzetes regisztráció. Igaz, egyre több felmérés utal arra (legutóbb az Ipsosé), hogy legalább a kormány vélhető célja teljesülhet, és az intézmény valóban nagyobb arányban fogja kiiktatni a Fidesz–KDNP-vel nem szimpatizáló választókat. A kérdés csak az: valóban megér ez ennyit?

0 Tovább

Öröm és üröm

Az elmúlt heteknek-hónapoknak a választási reformról szóló nyilvános elemzéseiben az egyik leggyakrabban elhangzott figyelmeztetés így hangzott: „Erről még csak híreket olvastunk, nem tudunk semmi konkrétat. Várjuk meg a konkrét tervezetet!” Hát most megérkezett.

A mai napon Lázár János, Kósa Lajos és a KDNP részéről Dr. Vejkey Imre benyújtotta a parlamentnek az új választási eljárásról szóló törvényjavaslatot. Ezzel persze nem érnek véget a tervezetről szóló viták és csatározások, akkor sem, ha borítékolható, hogy a Fidesz-KDNP számára fontos pontokon már nem várhatunk komolyabb meghátrálást. Első pillantásra a legfontosabb változások a következők:

  1. Lesz előzetes regisztráció. A szavazópolgárok aktív részvételén alapuló választói nyilvántartás feleslegességéről a magyar helyzetben, valamint a demokratikus részvételre gyakorolt káros hatásáról már számos helyen nyilatkoztunk, és azóta sem hangzott el egyetlen komoly szakmai érv sem a bevezetése mellett. Bár a korábbi 50, illetve 30 napos jogvesztő határidőkhöz képest (de csakis azokhoz képest) a regisztrációnak a választás napja előtti 15 napon való lezárása kifejezetten örvendetes eredménynek tűnik, a nemzetközi tapasztalatok szerint egy ilyen időbeli távolság is számottevő (akár százezres nagyságrendű) mértékben csökkentheti a választási részvételt, különösen a pártok iránt el nem kötelezett szavazókét. Ez azért sem problémamentes, mert továbbra sem indokolja semmi, miért ne lehetne – például az oly sokat hivatkozott Egyesült Államok mintájára – a szavazás napján is biztosítani a feliratkozás lehetőségét (leszámítva persze a „nem tudatos” szavazók kiszűrésének alkotmányjogilag védhetetlen, ráadásul ilyen eszközzel megvalósíthatatlan célkitűzését). Ráadásul a jogszabály-tervezet jelenlegi formájában további alkotmányjogi aknákat is rejt, amennyiben például első ránézésre az országgyűlési választásokon való regisztráció elmulasztását a következő három év összes időközi vagy előrehozott választásából való kizárással büntetné. Pozitív végkifejlet azonban a korábbi vitákhoz képest, hogy a tervezet a személyes, a levélbeni és az elektronikus feliratkozást is lehetővé tenné.
  2. A regisztráció érdekében lesz Alaptörvény-módosítás is. Érdekesség és a jogállamiság sajátos (a 98%-os különadó bevezetésére vagy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentésére emlékeztető) értelmezéséről tanúskodik, hogy a jogalkotó nem az Alaptörvényhez igazítja a készülő jogszabályt, hanem fordítva: az Alaptörvény (pontosan annak alkotmányos rangra emelt átmeneti rendelkezéseinek) módosításával próbálja kihúzni az egyébként majdan általa kezdeményezendő alkotmánybírósági normakontroll méregfogát. Persze – kiindulva az Alkotmánybíróság újabb, a kormánytöbbség ellen saját alkotmányos fegyverét fordító gyakorlatából – így is érhetnek még bennünket meglepetések.
  3. A választási eljárásról szóló törvény 2010-ben elfogadott módosításához képest, amely 72-ről 60 naposra rövidítette a kampányidőszakot (vagyis a választások kiírásától az – akkor még létező – első fordulóig tartó időszakot), az új rendszerben alkalmasint a korábbinál is hosszabb, 70-90 napos kampányra számíthatunk.
  4. Az ajánlási rendszer átalakítása. Képviselőjelöltté 2014-ben mégsem 1000 hiteles ajánlószelvény felmutatásával válhatnak az aspiránsok, hanem elég lesz 200 aláírást összegyűjteniük, miközben ráadásul egy választópolgár egyszerre akár több jelöltet is ajánlhat (erről és a következő pontról alább bővebben szólunk). Az aláírásgyűjtésre összesen 11 nap áll majd a jelöltek rendelkezésére.
  5. Megszűnik a kampánycsend. Ennek időtartamát egyébként már a választási eljárást jelenleg szabályozó 1997. évi C. törvény 2010. júniusi felülvizsgálatakor jelentősen csökkentették (míg korábban már a választást megelőző napon is tilos volt kampánytevékenységet folytatni, a korlátozás a jelenleg hatályos rendelkezés szerint csak a választás napján, 0-tól 19. óráig érvényes). 2014-től azonban a választás napján sem lesz tilos a – persze kizárólag regisztrált – választók mozgósítása.

 

Bár, amint az a fenti felsorolásból is látszik, a jogszabály-tervezetnek számos aggályos, illetve a demokrácia elmélyítését kifejezetten nem szolgáló pontja van, külön örömünkre szolgál, hogy kiemelhetünk három olyan változást is, amely a Magyar Progresszív Intézet már több mint két év óta hangoztatott javaslatainak irányában eredményez elmozdulást a választási eljárás szabályozásában. 2010-ben, még a kormányváltás előtt több kollégánkkal együtt a Társadalom & Politika című folyóirat tematikus számában összegeztük a választási reform általunk kívánatosnak tartott irányait és tartalmi elemeit. Ebben – a szakma túlnyomó részével egyetemben – határozottan sürgettük a választási rendszer egyik legsúlyosabb betegségének tartott, a személyes adatokkal való visszaélés és a korrupció melegágyának számító, az ajánlószelvény-gyűjtésen alapuló ajánlási rendszer átalakítását és lehetőség szerint a kauciós rendszerre való áttérést. Ha a Fidesz-KDNP jól felfogott érdekében az utóbbi megoldás helyett az amúgy is fragmentált baloldal szavazatait potenciálisan tovább aprózó ajánlóíves szisztémát választja is (ami álláspontunk szerint az aktuális versenyesélyek közvetett, de morálisan nem éppen kifogásolhatatlan manipulálásának gyanúját veti fel), a gyűlöletes ajánlószelvények kiiktatása már önmagában is konfettiesővel ünnepelendő fejlemény lenne.

Hasonlóképp üdvözöljük a kampánycsend intézményének eltörlését is. Nemcsak a gyakorlati szempontok miatt, amiért a legtöbb kolléga; vagyis azért, mert az internet korában betarthatatlan, és csak arra jó, hogy a szavazások vége után is felesleges kérdőjeleket vessen fel a választás tisztaságát illetően. De azért is, mert a mögötte húzódó „filozófiát” a magunk részéről elhibázottnak, demagógnak, összességében teljességgel tévesnek tartjuk. Két évvel ezelőtti véleményünk e téren semmit sem változott: a kampánycsend, az úgynevezett „gondolkodás napjának” intézménye „nem minden alap nélkül értelmezhető úgy, mintha a jogalkotó a választópolgárt nem tartaná szellemileg érettnek arra, hogy intenzív politikai benyomások hatása alatt képes legyen felelős és átgondolt döntésre – ez pedig nemcsak az emberről, de a demokratikus politika természetéről alkotott előfeltevéseire sem a legjobb fényt veti. A demokráciának nem tehertétele, hanem lényegi eleme a konfliktus, a politikai alternatívák és vélemények versengése, ütközése”.

De nem tagadjuk, e két újdonság mellett a legjobban régi szívügyünk napirendre vételének örülünk: vagyis a vakok és gyengénlátók szavazati jogával kapcsolatos egyenlőtlenség felszámolására irányuló szándék megjelenésének. A problémával annak idején nemcsak a már idézett tanulmányban, de ezen a blogon, külön bejegyzésben is foglalkoztunk (a részletekről ld. ott). A mostani törvényjavaslat 168. §-ának (2) bekezdése szerint „…a látássérült választópolgár braille írással (sic!) ellátott szavazósablont vehet igénybe a szavazás segítése céljából. A szavazatszámláló bizottság a választópolgár szavazólapját belehelyezi a szavazósablonba, és így adja át a választópolgár részére. A szavazást követően a választópolgár a szavazólapot kiveszi a szavazósablonból, borítékba helyezi és az urnába dobja, a szavazósablont visszaadja a szavazatszámláló bizottságnak.” Ugyancsak a látássérültek helyzetét könnyítené, konkrétan a közérdekű információkhoz való hozzáférésük egyenlőségét erősíti majd a Braille-írásos értesítők kiküldése és néhány további a fogyatékkal élők választójogának gyakorlását segítő rendelkezés is (97. §).

Azt kell mondanunk: ha a jogalkotónak egyelőre nem sikerült is elsajátítania a „Braille-írás” szó helyes írásmódját, maga a törekvés teljes szívvel támogatandó; majdani elfogadása pedig a magyar választási rendszer régi demokratikus adósságát törlesztheti. Bár a viták kereszttüzében várhatóan elsikkad majd ez a minden kétséget kizáróan pozitív újítás, csak megismételhetjük, amit majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is leírtunk: „egy permanens jogsértés létét (…) soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni”.

1 Tovább

A Fidesz-KDNP választási ígéretei és a második Orbán-kormány első másfél éve. Összefoglaló

A Magyar Progresszív Intézet új elemzésében a kormányváltás óta eltelt bő másfél év kormányzati gyakorlatának fényében vizsgálja a Fidesz-KDNP ellenzékben képviselt szakpolitikai üzenetei és későbbi politikája közötti viszonyt (a teljes szöveg intézetünk honlapján olvasható). Elemzésünkben az alábbi fontosabb szakpolitikai területeken vetettük össze ígéretek és megvalósulás, illetve az ellenzékben és kormányon képviselt álláspontok egymáshoz való viszonyát.

Alkotmányozás

Bár az új alaptörvény kidolgozása és elfogadása a második Orbán-kormány első évének egyik legfontosabb folyamata volt, ellenzékben a párt nemhogy nem tett ilyen vonatkozású ígéretet, de egyenesen tagadta, hogy ilyen tervei lennének. A választási programban például nem esett szó alkotmányozásról, Navracsics Tibor pedig egy a választások célegyenesében adott interjúban kategorikusan tagadta, hogy pártja ilyesmire készülne.

A választási rendszer átalakítása

A Fidesz választásireform-koncepciójának változásait érthető módon nem kőbe vésett elvek, hanem a párt mindenkori stratégiai-hatalmi helyzete határozta meg a magyar politikai erőtérben. 1995-ben, kispártként a Fidesz a mai LMP-hez hasonlóan még az arányos választási rendszer mellett érvelt. Ahogy az MSZP egyetlen érdemi kihívójává és a mérsékelt jobboldal egyre inkább uralkodó erejévé nőtte ki magát, úgy tolódott koncepciója egyre inkább a többségi elemek által dominált, a győztest nagymértékben jutalmazó modell felé.

A természetes szövetségeseit fokozatosan kiszorító, illetve integráló Fidesz még 2005-ben is élesen kikelt a szocialisták azon terve ellen, hogy egyfordulóssá alakítsák a magyar választási rendszert, mondván: a második forduló jelenti a másodlagos választói pártpreferenciák érvényesülésének egyetlen esélyét. 2010-re azonban már a jelenlegi érdekeinek sokkal inkább megfelelő, a két forduló közötti szövetségkötéseket megszüntető szisztémáig jutott el. Emellett – a többi parlamenti párthoz hasonlóan – az egyetlen tartós elem a parlamenti létszámcsökkentés igénye volt, amelynek vonatkozásában csupán a törvényhozás méretének elérni kívánt célszáma változott.

A legkomolyabb ellentmondást a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán tapasztalhattuk. Emlékezhetünk, hogy „nehézsúlyú” fideszes politikusok nemcsak a 2004. decemberi népszavazás, de a 2010-es választási kampány során sem győzték hangsúlyozni, hogy a kettős állampolgárság megadása nem jelentheti a választójog automatikus – vagyis állandó magyarországi lakhely híján történő – kiterjesztését. Ezzel szemben a kormányváltást követően gyökeres fordulat következett be a kormány hozzáállásában, aminek eredményeképpen a határon túli magyarok végül megkapták a választójogot.

Válságkezelés: adórendszer és gazdaságpolitika

A kormány a gazdaságpolitika területén járta be a leginkább kacskaringós utat az elmúlt másfél évben. Ennek elsődleges oka, hogy ellenzékből a Fidesz-KDNP a kormányzati restrikciós politikát bírálva egyszeri és nagymértékű adó- és járulékcsökkentéssel javasolta kezelni a Magyarországra gyűrűző válság hatásait, miközben tagadta, hogy ennek ellensúlyozására kiadáscsökkentő intézkedésekre lenne szükség. Sőt, a bevételkiesés pótlása helyett az állami újraelosztás mértékének további növekedését előrevetítő javaslatokkal, valamint nagy volumenű állami beruházások révén megvalósítandó gazdaságélénkítési programmal állt elő. Mindenellett a választási program a foglalkoztatás bővítését, tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígért.

Kormányra kerülve a Fidesz-KDNP gyorsan szembesült azzal, hogy ígéreteit, amelyeket csak a költségvetésihiány-cél drasztikus eleresztésével kísérelhetett volna meg valóra váltani, a realitások szorításában nem lesz könnyű végrehajtani. Bár az szja-csökkentés (a családi kedvezmény és a korábban elutasított, majd tavaly ősszel lényegében el is törölt egykulcsos rendszer bevezetése mellett) megvalósult, az ekkor és később keletkezett költségvetési lyukakat kemény megszorításokkal és számtalan új adónem bevezetésével kellett betömködni. Mindemellett 2011 végéig sem lett semmi a járulékcsökkentésből (ehelyett egyenesen járulékemelés történt) és a gigantikus állami gazdaságélénkítésből, miközben a hónapok előre haladtával és az egyre rosszabb gazdasági mutatók hatására a foglalkoztatottság bővítésének célszámaiban is fokozatosabban vált egyre szerényebbé a kormány. A ciklus végéig a Nemzetgazdasági Minisztérium így is optimista becslése már „csak” 200 ezer új munkahellyel számol, az eredetileg meghirdetett 400 ezer helyett. A további választási ígéretek közül a nagyarányú bürokráciacsökkentés szintén csak álom maradt, míg az adórendszer egyszerűsítése 10 kisadó megszüntetését jelentette: az ÁFA, az egyszerűsített vállalkozói adó és más adóterhek emelkedésével, valamint újabb kisadók sokaságának bevezetésével ellensúlyozva.

A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy az IMF-fel való együttműködés korábbi kritikájával, illetve elvetésével a Fidesz-KDNP életveszélyes csapdát helyezett el későbbi kormányzása útjában. A „gazdasági szabadságharcot” lezáró tavalyi „fegyverletétel” az IMF előtt és ennek várható fiskális következményei vélhetően jóval nagyobb morális károkat okoznak a kormányzó pártszövetségnek, mint okozott volna a kevésbé látványos, de kiszámíthatóbb, kiegyensúlyozott partneri viszony folytatása.

Oktatás

A kormány oktatáspolitikája a kormányváltást követő első évben mintha paralizálódott volna; csak 2011 végére került a parlament elé az új köznevelési és felsőoktatási törvény tervezete, amelyek körül az elfogadás pillanatáig komoly viták zajlottak a kormányzó pártokon belül. A homályos és meglehetősen általános választási ígéretek közül valójában egyedül a szakképzésnek a Fidesz-KDNP-vel szövetséges Magyar Kereskedelmi és Iparkamara sürgetésére kidolgozott reformja valósult meg, miközben korábbi vállalása ellenére a kormány semmit sem tett az újabb iskolabezárási hullámok ellen, és a feledés homályába veszett a kismamák ingyenes továbbtanulásának 2009-es ígérete is. Ami az oktatásnak a választási programban szereplő felzárkóztató funkcióját illeti: az iskolabezárások folytatódása, az alsó tagozatos buktatás visszaállítása és a tankötelezettség korhatárának leszállítása éppen a leszakadó rétegek gyermekeit fogják a legérzékenyebben érinteni, megalapozva egyúttal a szegénység további újratermelődését. Az általában a szegényebbek esélyhátrányát növelő intézkedések e csoporton belül is különösen súlyos következményekkel járnak a cigány fiatalokra nézve, akik integrációjának programját pedig a Nemzeti Ügyek Politikája a „tanulás-munka kiemelkedési útja” hangzatos jelszavával „pipálta ki”.

A legnehezebben magyarázható fordulatot persze az önköltséges képzési forma bevezetése jelenti a felsőoktatásban attól a pártszövetségtől, amely kétharmados választási győzelmét egyebek mellett a tandíj elleni népszavazás sikeres menedzselésével alapozta meg. Az önköltséges képzés ehhez képest olyan tandíjat jelentene, amely – az általában tandíjként emlegetett költségtérítéssel ellentétben és világszerte példátlanul – nem a képzés 50-60, de egyenesen 100 százalékát fizettetné ki a hallgatókkal.

Egészségügy

Az egészségügyből történő forráskivonásoknak ellenzékben a mostani kormánypártok voltak a legfőbb politikai haszonélvezői. Ennek ellenére a kormányváltás óta eltelt bő másfél év elvesztegetett időnek tűnik. Pesti Imre fideszes szakpolitikus korábbi ígérete, amely szerint a kormányváltás után 200 milliárd forintnyi pluszforrás jut majd az egészségügyre, hamar feledésre ítéltetett. A korábbi ígéretekkel ellentétben nemhogy növelték volna az orvosok és ápolók számát, de tovább folytatódott az orvosok elvándorlása. Nem történt meg az eladósodott kórházak adósságrendezése, pusztán államosításuk van napirenden, a Semmelweis Terv strukturális átalakításai pedig sokkal inkább további intézménybezárásokat vetítenek előre. Elmaradt az alapellátásban dolgozó háziorvosok adminisztrációs terheinek csökkentése is. Végezetül, bár ígéretéhez híven a kormány nem sokkal a választások után megszüntette a rezidensek röghöz kötését, egy alig egy évvel később meghirdetett ösztöndíjprogrammal részlegesen újra bevezette, sőt a „diplomásadó” tervével lényegében ki is terjesztené azt.

Nyugdíjrendszer

Ellenzéki évei alatt a Fidesz talán a nyugdíjrendszer vonatkozásában tette legirreálisabb ígéreteit, amelyek 2006-ban a 14. havi nyugdíj vállalásában csúcsosodtak. Fontos kiemelni, hogy mindeközben, bár lehetőséget kívántak biztosítani a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság egyéni döntés alapján történő megszüntetésére, a 2010-es választási program kimondottan leszögezte, hogy az új kormány nem hagyja veszélybe kerülni a pénztárak megtakarításait. Annak ellenére, hogy a végül bekövetkező „államosítást” a kormány „nyugdíjmentésként” kommunikálta, kérdéses, hogy a pénztárukból „kiterelt” tagok így értelmezték-e a kormányzó pártszövetség korábbi ígéretét.

Elemzésünkben a korhatár előtti nyugdíjak kérdésére is kitértünk. Érdekes ugyanis a mából visszanézve olvasni, hogyan védelmezte nagy hévvel 2006-ban a rendőrök kedvezményeit az a Lázár János, akinek vezérlése alatt a kormánypárti parlamenti többség 2011-ben elvette a „korai pihenő” lehetőségét.

Családpolitika

Az új kormány társadalompolitikájának elsődleges eszköze a családok támogatása, ennek megfelelően a választási kampányban kitüntetett figyelmet kapott a 2002 előtti kedvezmények visszaállításának és további jogok megadásának ígérete. A természetbeni juttatások áfájának csökkentése, a gyes és a gyed szabályainak azonnali visszaállítása, otthonteremtés és általában az előző kormányok e szektort sújtó „rombolásának” családközpontú helyretétele – ezek voltak a legfőbb választási ígéretek. A vállalások mintegy fele – ha némi módosítással is – teljesült az elmúlt másfél évben. Így a gyes (ha nem is 2011-től, csak idéntől) újra három évig fog járni, az adórendszerben bevezették a családi kedvezményt, és bár a 35 év alatti gyermekes házaspárok otthonteremtését a kormányváltás előtt is törvény támogatta, az új kabinet tovább „finomított” a rendszeren. Ezzel párhuzamosan azonban iskolába járáshoz kötötték például a 2009-es szinten befagyasztott családi pótlék folyósítását, miközben a természetbeni juttatások áfájának csökkentése vagy gyed feltételeinek enyhítése lekerült a napirendről. Egyenesen sújtja viszont az alacsonyabb jövedelmű kisgyermekeseket a gondozásért szedhető térítési díj bevezetése a bölcsődékben, amely lényegében a „fizetős bölcsődéknek” a Gyurcsány-kormány idején még felháborodottan elutasított modelljét hozza létre.

Energiapolitika

Orbán Viktor 2010. februári, Magyarország teljes energiafüggetlenségére vonatkozó ígéretének komolytalansága már a kampányban is nyilvánvaló volt, de ezenkívül is hangzottak el erre a területre vonatkozó vállalások a kampány során. Ezek közül hangsúlyos volt az alternatív energiaforrások súlyának növelése, amely helyett azonban a kormány gyakorlatában eddig sokkal inkább a fosszilis energiahordozók változatlan előnyben részesítésének lehettünk tanúi, a határozott atomenergia-pártiság kinyilvánítása mellett. Ennél is élesebb fordulatot jelzett, hogy miközben ellenzékből a Fidesz-KDNP súlyos összeesküvéseket sejtetve bírálta és a Nabucco-projekttel összeférhetetlennek minősítette a Déli Áramlat vezetékben való magyar részvételt, 2010-től már az energiaforrások diverzifikálásaként értelmezte azt, sőt Fellegi Tamás miniszter egyenesen arról beszélt, hogy a kormánypártok kezdetektől fogva támogatták a tervet.

Agrárpolitika

Számos nagy ívű, de nem kifejezetten számon kérhető vízió mellett a Nemzeti Ügyek Politikája egyetlen konkrét ígéretet tett az agrárpolitika területén: a külföldiek termőföldvásárlásának további tilalmát. Mivel Magyarország uniós csatlakozási szerződése megfelelő indok megléte mellett lehetővé tette a földvásárlási moratórium hároméves meghosszabbítását, e törekvés megvalósítása előtt nem állt akadály. A kormány hamar jelezte az Európai Bizottságnak ez irányú szándékát, amelyet utóbbi 2010 végén jóvá is hagyott. Így e szektor legfontosabb választási ígéretét sikerült teljesíteni. Kérdés, hogy az újabb 3 éves haladékot a kormány fel tudja-e használni arra, hogy a szakpolitikai lehetőségeket általánosan korlátozó forrásszűke ellenére fel tudja készíteni a magyar mezőgazdaságot a piacnyitásra.

A kormány jóval kevesebb eredményt tud felmutatni egy az írott programból kimaradt, de a kampány során több ízben is felvetődött választási ígéretével kapcsolatban. Bár szakpolitikusai (különösen Font Sándor) többször is ígéretet tettek a bajba jutott gazdák megsegítését szolgáló, állami hátterű agrárbank létrehozására, az agrártárca tájékoztatása szerint a kormány másfél év elteltével is csak a „tájékozódás”, illetve az előkészítés szakaszában tart. Külön kétségeket vet fel, hogy első miniszterelnöksége idején Orbán Viktor kifejezetten ellenezte az agrárbank létrehozásának gondolatát.

Honvédelem és külpolitika

A honvédelem és a külügyek hagyományosan nem számítanak a magyarországi választási kampányok „forró” témáinak. Előbbi területen a legfontosabb ütközéspontnak talán a sorkötelezettség kérdése számít, bár a valóságban itt sem találunk mélyebb gyökerekkel bíró nézetkülönbségeket. Bár a Fidesz-KDNP-t ellenfeleik gyakran vádolják a 2004-ben eltörölt sorkatonaság visszaállításának szándékával, nem látjuk komolyabb jelét annak, hogy a kormány ilyesmire készülne. A Demokratikus Koalíció gyanújával szemben a 2012-től létrehozandó Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokságának létrehozását és a nagykorú korú magyar férfiakról szóló, a hadkötelesség érvénybelépése esetén felhasználható adatbázis kiépítését sem látjuk a sorkötelezettség „bújtatott” visszaállítását előkészítő lépésnek.

Külügyi téren a Fidesz-KDNP leginkább kézzelfogható ígérete az előző kormányok által bezárt külföldi konzulátusok újranyitása volt. Bár a kormány jelenleg is vizsgálja több misszió újranyitásának költségvetési lehetőségeit, a kormányváltás óta eltelt idő alatt e téren nem történtek jelentős lépések.

1 Tovább

Láthatatlan szavazók

Nemrégiben, hosszú évek után először ismét sikerült ellátogatnom a budapesti Láthatatlan Kiállításra, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, akit izgat a létezésnek és a megismerésnek a megszokottól egészen eltérő módja. Aki nem ismerné: a kiállítás lényege, hogy a 8-10 fős csoportokra osztott vendégek egy vak vagy gyengénlátó „túravezető” segítségével botorkálhatnak végig egy olyan útvonalon, amely mindenki számára ismerős tereket (forgalmas utcát, konyhát, vagy éppen büfét) „jelenít meg” – teljes sötétségben, mindenfajta ­fényforrástól elzárva. Körülbelül úgy, ahogy a világ egy világtalan számára nap mint nap megjelenik: hangok, szagok és tapintható formák kusza sokaságaként, mindenfajta látható kép nélkül. Egyfajta társadalmi szerepcseréről van szó tehát; hiszen legtöbbünk jobbára olyankor érintkezik vak és gyengénlátó polgártársainkkal, amikor azok (egy útkereszteződésnél, a postán vagy a közértben) látó segítségre szorulnak. Itt azonban a látó válik igazán vakká, aki egy amúgy egészen egyszerű és bejárható terepen is szorongva elveszne, ha nem lenne ott tapasztaltabb – vak – kísérője, aki már hozzászokott, hogy más érzékszerveivel helyettesítse a látás adományát. Aki részt vesz ezen a rövid, mintegy egy órás túrán, biztos, hogy továbbra sem fogja tudni elképzelni, mit jelent látás nélkül leélni egy életet, vagy ami talán rosszabb: látóként megvakulni. Tapasztalatot szerezhet ugyanakkor arról a hirtelen rátörő pánikról és kiszolgáltatottság-érzetről, amely a „túra” kezdetén akkor is rátelepszik, ha egy percre sem feledkezik meg róla, hogy „vaksága” nem fog tovább tartani egy óránál. Arról, hogy milyen nehéz látás nélkül eligazodni a világban; nemhogy bevásárolni vagy zebrán átkelni – de akár csak megtalálni és becsukni egy közönséges ajtót. Ez pedig, akárhogy nézzük, hasznos tapasztalat. Nem csupán azért, mert a saját tapasztalat jó eséllyel erősíti az empátiát, a másik helyzetével való azonosulást; de azért is, mert sosem haszon nélkül való ráébredni olyasvalami értékére, aminek létezését magától értetődőnek vesszük.

Ez persze nem kulturális ajánló, hanem a politika elemzésével foglalkozó blog. Azonban, mint tudjuk, a politika természetéhez tartozik, hogy végső soron az élet minden területe érintkezhet vele, illetve a részévé válhat. Így a fent „reklámozott” kiállítás által nyújtott élmény is alkalmas arra, hogy segítse az olvasót egy kifejezetten politikai téma megértésében, illetve átérzésében. Intézetünk 2010 tavaszán, a választási rendszer reformjáról a Társadalom & Politika hasábjain zajló szakmai párbeszéd alkalmával érintőlegesen már kifejtette álláspontját a vakok és gyengénlátók demokratikus politikai jogainak csorbulásáról. Noha nem ez a kérdéskör, hanem a szisztéma választástechnikai részletei álltak akkori elemzésünk középpontjában, már akkor említést tettünk arról, hogy a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát érintő problémák súlyosan torzítják a magyar választási rendszer egészének demokratikusságáról, valamint a társadalmi szolidaritás mértékéről kirajzolódó összképet. Miről is van szó?

Nem tudom, olvasóink közül hányan gondoltak már bele abba, hogy egy erősen látássérült állampolgár hogyan adja le szavazatát választások, illetve népszavazás alkalmával. Tegyük fel, hogy a látásában sérült választó túlteszi magát azon, hogy a kampány jelentős részéből „kimaradt”, hiszen a szórólapokon, illetve interneten elérhető kampányüzenetek, programok nem jelennek meg Braille-írással, a pártok internetes oldalai pedig meglehetősen mostohán bánnak a vak látogatókkal. Reménykedjünk benne továbbá, hogy minden vak vagy gyengénlátó választónak volt a közelében olyan családtagja vagy barátja, aki felolvasta neki az aktuális szavazással kapcsolatos értesítéseket, és feltételezzük, hogy a nem akadálymentesített, illetve nehezen hozzáférhető szavazóhelyiségbe is épségben eljutottak. Itt merül fel az igazi probléma: hogyan válassza ki a választópolgár neki szimpatikus jelöltet vagy választ a szavazólapon, ha egészen egyszerűen egyetlen betűt sem tud elolvasni a lapon, de az iksz elhelyezésére szolgáló négyzeteket sem láthatja?

Szerencsére a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény nem feledkezett meg ilyen problémákkal küszködő honfitársainkról. A jogszabály rendelkezése szerint: „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti.” A rosszul vagy egyáltalán nem látók tehát családjuk vagy barátaik, illetve ezek hiányában a szavazatszámlálók segítségét vehetik igénybe. Itt mondtunk azonban búcsút a vak és gyengénlátó szavazók kapcsán a demokratikus választójog négy követelményétől: általánosságától, titkosságától, közvetlenségétől és egyenlőségétől. A szavazás folyamatába ugyanis egy vagy több közvetítő személy kerül, aki nem csupán tudomást szerez a leadott szavazat tartalmáról, de bizonyos körülmények között akár befolyásolhatja is azt. Persze jó érzés bízni az emberiség általános és őszinte jóságában, de talán azt sem lehetetlen elképzelni, hogy valamilyen oknál fogva (például eltérő pártpreferenciája okán) a „segítő” esetleg másik négyzet fölé vezeti a szavazó kezét, mint ahova az szeretné. Attól eltekintve, hogy a pártpreferencia magánügy, és sokan vagyunk olyanok, akik legközelebbi hozzátartozóinknak sem szívesen számolunk be döntésünkről, a látásában sérült szavazónak saját bizalmát, illetve jóhiszeműségét leszámítva nem lehet garanciája arra, hogy tollvonásával biztosan oda szavazzon, ahová szeretné.

Bár a nyilvánosságban sajnálatos módon elképesztően kevés figyelmet kaptak, a fenti kérdések jó pár éve napirenden vannak. Így a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége sorozatos kezdeményezései mellett említést érdemel, hogy 2009 májusában az állampolgári jogok országgyűlési hivatala külön vizsgálatban foglalkozott e problémákkal. Amint azt a jelentés már akkor is megfogalmazta, a fennálló helyzet több alkotmányos és demokratikus alapelvet, valamint hazai és nemzetközi törvényt, illetve kötelezettségvállalást is súlyosan sért: egyebek mellett az egyenlő, titkos és közvetlen választójog gyakorlásának jogát, a diszkrimináció tilalmát és az esélyegyenlőség elvét, így tehát a magyar alkotmányt (és a 2012-től hatályos Alaptörvényt), vagy éppen a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló és a magyar Országgyűlés által 2007-ben ratifikált ENSZ-egyezmény több pontját. Szabó Máté ombudsman ezért több ízben is kezdeményezte a megfelelő jogalkotási korrekció végrehajtását, és 2010 áprilisában népi kezdeményezés is indult a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát garantáló jogszabály-módosításért.

A probléma pedig egyáltalán nem megoldhatatlan, ráadásul több lehetőség közül is válogathatnánk. A legkézenfekvőbb persze Braille-írásos szavazólapok nyomtatása lenne, amint arra például Lengyelországban az idén októberben esedékes helyhatósági választáson először fog sor kerülni. Fontos kiemelni, hogy nem külön szavazólapok nyomtatásáról van szó, hiszen az eltérő formájú lapok (az adott szavazókör látássérült polgárainak arányától függően) megkülönböztethetőségük miatt sérthetnék a szavazás titkosságát, így csupán a probléma újratermeléséről, nem pedig megoldásáról beszélhetnénk. Az ideális megoldást az jelentené, ha minden szavazólapot eleve Braille-írással is nyomtatnák, vagy – ahogy azt 2009-ben az Országos Választási Iroda felvetette – a választó külön kérésére lehetne mellékelni a szavazólaphoz Braille-írásos sablonkeretet. Ez persze, amint azt aktuálisan a lengyel példa is mutatja, sajnos rendkívül költséges. Azonban egyrészt, a választások lebonyolítása költségvetési mértékkel mérve még így is elenyésző összeget tenne ki, másrészt, határozottan nem szerencsés, ha egy képviseleti demokráciában éppen a népakaratot közvetlenül megjelenítő és a rendszer egészének legitimitását adó választásokon próbálunk garasoskodni. Elsősorban nem a vakok, hanem a jelentős mértékben látáskárosult választópolgárok számára jelentene praktikusabb megoldást a Svájcban például bevett gyakorlatnak számító elektronikus szavazás, amelynek segítségével a látássérült szavazók (a mozgáskorlátozottakról nem is beszélve) otthonukból, vagy akár a világ bármely pontjáról is leadhatják szavazatukat.

Persze amikor a választási rendszer reformjáról van szó, elsőként többnyire nem ezek a problémák szoktak eszünkbe jutni. Fent említett, 2010-es állásfoglalásunkban, amellett, hogy maradéktalanul támogattuk a HVG és a Medián közös, 2009. márciusi reformjavaslatát, mi magunk is elsősorban a választások örök rákfenéjévé vált ajánlási rendszer megváltoztatását (a kopogtatócédulák helyett a kauciós rendszer bevezetését), a kampánycsend intézményének szűkítését vagy eltörlését sürgettük, és csak terjedelmi okokból nem foglalkoztunk a felfoghatatlanul képmutató és korrupt párt- és kampányfinanszírozás kérdéskörével. Emlékezhetünk arra is, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választójoga mennyivel „forróbb” ügynek számított annak idején, holott létszámában jóval csekélyebb kört érintett (ma 40-50 ezer regisztrált látássérült él hazánkban, amihez érdemes hozzávenni, hogy a látók közül évente 5-6 ezren vakulnak meg; ezzel szemben a 2010-es országgyűlési választások második fordulóján összesen 2885 személyt vettek névjegyzékbe a magyar külképviseleteken). Egy permanens jogsértés létét azonban soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni.

Tény mindenesetre, hogy a látásukban sérült magyarok egyáltalán nem elhanyagolható méretű csoportja minden egyes szavazás során súlyos és indokolatlan diszkriminációt kénytelen elszenvedni. Ez, ha a voksolások eredményeit feltehetően nem befolyásolja is, lényegében másodrendű állampolgárokká minősíti ezeket a választókat, akiknek akkor sincs lehetőségük közvetlenül és titkosan szavazni, ha valamiért nagyon szeretnék, annak ellenére sem, hogy ennek technikai feltételei hiánytalanul adottak. Az előttünk álló nagy választásireform-csörték előkészületei közben talán ezzel is érdemes foglalkoznunk egy keveset.

0 Tovább

Jóból is megárt a voks

Elöljáróban le kell szögezni, hogy a választási rendszer hatalomtechnikai szempontból soha nem semleges eszköz: akár többségi, akár arányos, akár vegyes választási rendszerről legyen szó (amelyek mindegyike demokratikus megoldás), aktuálisan egyik vagy másik párt érdekét szolgálják. A körvonalazódó új választási rendszer nemcsak aktuálisan, de feltehetően jó ideig még a jelenleg kormányzó erőket segíti, megnehezítve adott esetben a nominálisan többségbe kerülő kormányváltó szavazói szándék megvalósulását, tekintve a politikai közép és a baloldal heterogenitását.

A részletek pontos ismerete nélkül annyi bizonyosan kijelenthető, hogy az új szabályozás inkább többségi irányba tolja a választási rendszert. A területi lista országos listára való cserélését önmagában pozitív elemként értékelhettük volna, hiszen a hatályos vegyes választási rendszerben ez az ág eredetileg az arányosságot lett volna hivatott képviselni, ám az alacsony kiosztható mandátumszám miatt csak tovább erősítette az egyéni választókerületekből fakadó aránytalanságot. De az új javaslat (szemben a 2010. május 17-én benyújtott T/18-as irományszámú törvényjavaslattal) a kompenzációs listát is megszüntetné, ami kizárólag a legtámogatottabb pártnak (jelen pillanatban és vélhetően még jó darabig a Fidesznek) kedvez, azaz az új rendszer a győztest jutalmazza. A szavazat- és a mandátumarány között ez a modell nagy különbséget eredményez. Ugyanebbe az irányba hat a választás egyfordulóssá tétele is: a támogatottsági sorrendben második és az azt követő pártok a kormányváltás, illetve a győzelem ambíciójával a választásokon csak úgy tudnak majd érdemben ringbe szállni, ha a választás első és egyetlen fordulója előtt szövetséget kötnek. Az ilyen irányú folyamat a pártok számát várhatóan csökkenti, és további koncentrálódáshoz vezet, illetve baloldalon szövetségkötési kényszert eredményez.

A sokat kritizált ajánlószelvények rendszere még az eddigieknél is nagyobb szerepet kap, hiszen, míg az egyéni választókerületek létszáma feltehetően nem emelkedik duplájára, a kopogtatócéduláké igen, továbbá a gyűjtésre rendelkezésre álló idő is rövidül. Ez megnehezíti, illetve ellehetetleníti a kisebb vagy újonnan megjelenő pártok parlamentbe jutási esélyeit.

A kulcskérdés megválaszolásával, azaz az egyéni választókerületek határainak meghúzásával egyelőre adós maradt a javaslattevő. E terület azért kritikus, mert modellszámítások igazolják (két, közel azonos támogatottságú párt esetén is), hogy ugyanazt a települést és a hozzá tartozó agglomerációt úgy is fel lehet osztani, hogy az egyik párt, de úgy is, hogy a másik nyerjen nagy fölénnyel. Azaz ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, a Fidesz nem kreál intézményi gátakat az ellenzéki erőknek, önmérsékletet kell(ene) tanúsítania.

0 Tovább

progresszista

blogavatar

A Magyar Progresszív Intézet blogja.

Utolsó kommentek