progresszista

Az elmúlt heteknek-hónapoknak a választási reformról szóló nyilvános elemzéseiben az egyik leggyakrabban elhangzott figyelmeztetés így hangzott: „Erről még csak híreket olvastunk, nem tudunk semmi konkrétat. Várjuk meg a konkrét tervezetet!” Hát most megérkezett.

A mai napon Lázár János, Kósa Lajos és a KDNP részéről Dr. Vejkey Imre benyújtotta a parlamentnek az új választási eljárásról szóló törvényjavaslatot. Ezzel persze nem érnek véget a tervezetről szóló viták és csatározások, akkor sem, ha borítékolható, hogy a Fidesz-KDNP számára fontos pontokon már nem várhatunk komolyabb meghátrálást. Első pillantásra a legfontosabb változások a következők:

1. Lesz előzetes regisztráció. A szavazópolgárok aktív részvételén alapuló választói nyilvántartás feleslegességéről a magyar helyzetben, valamint a demokratikus részvételre gyakorolt káros hatásáról már számos helyen nyilatkoztunk, és azóta sem hangzott el egyetlen komoly szakmai érv sem a bevezetése mellett. Bár a korábbi 50, illetve 30 napos jogvesztő határidőkhöz képest (de csakis azokhoz képest) a regisztrációnak a választás napja előtti 15 napon való lezárása kifejezetten örvendetes eredménynek tűnik, a nemzetközi tapasztalatok szerint egy ilyen időbeli távolság is számottevő (akár százezres nagyságrendű) mértékben csökkentheti a választási részvételt, különösen a pártok iránt el nem kötelezett szavazókét. Ez azért sem problémamentes, mert továbbra sem indokolja semmi, miért ne lehetne – például az oly sokat hivatkozott Egyesült Államok mintájára – a szavazás napján is biztosítani a feliratkozás lehetőségét (leszámítva persze a „nem tudatos” szavazók kiszűrésének alkotmányjogilag védhetetlen, ráadásul ilyen eszközzel megvalósíthatatlan célkitűzését). Ráadásul a jogszabály-tervezet jelenlegi formájában további alkotmányjogi aknákat is rejt, amennyiben például első ránézésre az országgyűlési választásokon való regisztráció elmulasztását a következő három év összes időközi vagy előrehozott választásából való kizárással büntetné. Pozitív végkifejlet azonban a korábbi vitákhoz képest, hogy a tervezet a személyes, a levélbeni és az elektronikus feliratkozást is lehetővé tenné.
2. A regisztráció érdekében lesz Alaptörvény-módosítás is. Érdekesség és a jogállamiság sajátos (a 98%-os különadó bevezetésére vagy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentésére emlékeztető) értelmezéséről tanúskodik, hogy a jogalkotó nem az Alaptörvényhez igazítja a készülő jogszabályt, hanem fordítva: az Alaptörvény (pontosan annak alkotmányos rangra emelt átmeneti rendelkezéseinek) módosításával próbálja kihúzni az egyébként majdan általa kezdeményezendő alkotmánybírósági normakontroll méregfogát. Persze – kiindulva az Alkotmánybíróság újabb, a kormánytöbbség ellen saját alkotmányos fegyverét fordító gyakorlatából – így is érhetnek még bennünket meglepetések.
3. A választási eljárásról szóló törvény 2010-ben elfogadott módosításához képest, amely 72-ről 60 naposra rövidítette a kampányidőszakot (vagyis a választások kiírásától az – akkor még létező – első fordulóig tartó időszakot), az új rendszerben alkalmasint a korábbinál is hosszabb, 70-90 napos kampányra számíthatunk.
4. Az ajánlási rendszer átalakítása. Képviselőjelöltté 2014-ben mégsem 1000 hiteles ajánlószelvény felmutatásával válhatnak az aspiránsok, hanem elég lesz 200 aláírást összegyűjteniük, miközben ráadásul egy választópolgár egyszerre akár több jelöltet is ajánlhat (erről és a következő pontról alább bővebben szólunk). Az aláírásgyűjtésre összesen 11 nap áll majd a jelöltek rendelkezésére.
5. Megszűnik a kampánycsend. Ennek időtartamát egyébként már a választási eljárást jelenleg szabályozó 1997. évi C. törvény 2010. júniusi felülvizsgálatakor jelentősen csökkentették (míg korábban már a választást megelőző napon is tilos volt kampánytevékenységet folytatni, a korlátozás a jelenleg hatályos rendelkezés szerint csak a választás napján, 0-tól 19. óráig érvényes). 2014-től azonban a választás napján sem lesz tilos a – persze kizárólag regisztrált – választók mozgósítása.

Bár, amint az a fenti felsorolásból is látszik, a jogszabály-tervezetnek számos aggályos, illetve a demokrácia elmélyítését kifejezetten nem szolgáló pontja van, külön örömünkre szolgál, hogy kiemelhetünk három olyan változást is, amely a Magyar Progresszív Intézet már több mint két év óta hangoztatott javaslatainak irányában eredményez elmozdulást a választási eljárás szabályozásában. 2010-ben, még a kormányváltás előtt több kollégánkkal együtt a Társadalom & Politika című folyóirat tematikus számában összegeztük a választási reform általunk kívánatosnak tartott irányait és tartalmi elemeit. Ebben – a szakma túlnyomó részével egyetemben – határozottan sürgettük a választási rendszer egyik legsúlyosabb betegségének tartott, a személyes adatokkal való visszaélés és a korrupció melegágyának számító, az ajánlószelvény-gyűjtésen alapuló ajánlási rendszer átalakítását és lehetőség szerint a kauciós rendszerre való áttérést. Ha a Fidesz-KDNP jól felfogott érdekében az utóbbi megoldás helyett az amúgy is fragmentált baloldal szavazatait potenciálisan tovább aprózó ajánlóíves szisztémát választja is (ami álláspontunk szerint az aktuális versenyesélyek közvetett, de morálisan nem éppen kifogásolhatatlan manipulálásának gyanúját veti fel), a gyűlöletes ajánlószelvények kiiktatása már önmagában is konfettiesővel ünnepelendő fejlemény lenne.

Hasonlóképp üdvözöljük a kampánycsend intézményének eltörlését is. Nemcsak a gyakorlati szempontok miatt, amiért a legtöbb kolléga; vagyis azért, mert az internet korában betarthatatlan, és csak arra jó, hogy a szavazások vége után is felesleges kérdőjeleket vessen fel a választás tisztaságát illetően. De azért is, mert a mögötte húzódó „filozófiát” a magunk részéről elhibázottnak, demagógnak, összességében teljességgel tévesnek tartjuk. Két évvel ezelőtti véleményünk e téren semmit sem változott: a kampánycsend, az úgynevezett „gondolkodás napjának” intézménye „nem minden alap nélkül értelmezhető úgy, mintha a jogalkotó a választópolgárt nem tartaná szellemileg érettnek arra, hogy intenzív politikai benyomások hatása alatt képes legyen felelős és átgondolt döntésre – ez pedig nemcsak az emberről, de a demokratikus politika természetéről alkotott előfeltevéseire sem a legjobb fényt veti. A demokráciának nem tehertétele, hanem lényegi eleme a konfliktus, a politikai alternatívák és vélemények versengése, ütközése”.

De nem tagadjuk, e két újdonság mellett a legjobban régi szívügyünk napirendre vételének örülünk: vagyis a vakok és gyengénlátók szavazati jogával kapcsolatos egyenlőtlenség felszámolására irányuló szándék megjelenésének. A problémával annak idején nemcsak a már idézett tanulmányban, de ezen a blogon, külön bejegyzésben is foglalkoztunk (a részletekről ld. ott). A mostani törvényjavaslat 168. §-ának (2) bekezdése szerint „…a látássérült választópolgár braille írással (sic!) ellátott szavazósablont vehet igénybe a szavazás segítése céljából. A szavazatszámláló bizottság a választópolgár szavazólapját belehelyezi a szavazósablonba, és így adja át a választópolgár részére. A szavazást követően a választópolgár a szavazólapot kiveszi a szavazósablonból, borítékba helyezi és az urnába dobja, a szavazósablont visszaadja a szavazatszámláló bizottságnak.” Ugyancsak a látássérültek helyzetét könnyítené, konkrétan a közérdekű információkhoz való hozzáférésük egyenlőségét erősíti majd a Braille-írásos értesítők kiküldése és néhány további a fogyatékkal élők választójogának gyakorlását segítő rendelkezés is (97. §).

Azt kell mondanunk: ha a jogalkotónak egyelőre nem sikerült is elsajátítania a „Braille-írás” szó helyes írásmódját, maga a törekvés teljes szívvel támogatandó; majdani elfogadása pedig a magyar választási rendszer régi demokratikus adósságát törlesztheti. Bár a viták kereszttüzében várhatóan elsikkad majd ez a minden kétséget kizáróan pozitív újítás, csak megismételhetjük, amit majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is leírtunk: „egy permanens jogsértés létét (…) soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni”.

Nemrégiben, hosszú évek után először ismét sikerült ellátogatnom a budapesti Láthatatlan Kiállításra, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, akit izgat a létezésnek és a megismerésnek a megszokottól egészen eltérő módja. Aki nem ismerné: a kiállítás lényege, hogy a 8-10 fős csoportokra osztott vendégek egy vak vagy gyengénlátó „túravezető” segítségével botorkálhatnak végig egy olyan útvonalon, amely mindenki számára ismerős tereket (forgalmas utcát, konyhát, vagy éppen büfét) „jelenít meg” – teljes sötétségben, mindenfajta ­fényforrástól elzárva. Körülbelül úgy, ahogy a világ egy világtalan számára nap mint nap megjelenik: hangok, szagok és tapintható formák kusza sokaságaként, mindenfajta látható kép nélkül. Egyfajta társadalmi szerepcseréről van szó tehát; hiszen legtöbbünk jobbára olyankor érintkezik vak és gyengénlátó polgártársainkkal, amikor azok (egy útkereszteződésnél, a postán vagy a közértben) látó segítségre szorulnak. Itt azonban a látó válik igazán vakká, aki egy amúgy egészen egyszerű és bejárható terepen is szorongva elveszne, ha nem lenne ott tapasztaltabb – vak – kísérője, aki már hozzászokott, hogy más érzékszerveivel helyettesítse a látás adományát. Aki részt vesz ezen a rövid, mintegy egy órás túrán, biztos, hogy továbbra sem fogja tudni elképzelni, mit jelent látás nélkül leélni egy életet, vagy ami talán rosszabb: látóként megvakulni. Tapasztalatot szerezhet ugyanakkor arról a hirtelen rátörő pánikról és kiszolgáltatottság-érzetről, amely a „túra” kezdetén akkor is rátelepszik, ha egy percre sem feledkezik meg róla, hogy „vaksága” nem fog tovább tartani egy óránál. Arról, hogy milyen nehéz látás nélkül eligazodni a világban; nemhogy bevásárolni vagy zebrán átkelni – de akár csak megtalálni és becsukni egy közönséges ajtót. Ez pedig, akárhogy nézzük, hasznos tapasztalat. Nem csupán azért, mert a saját tapasztalat jó eséllyel erősíti az empátiát, a másik helyzetével való azonosulást; de azért is, mert sosem haszon nélkül való ráébredni olyasvalami értékére, aminek létezését magától értetődőnek vesszük.

Ez persze nem kulturális ajánló, hanem a politika elemzésével foglalkozó blog. Azonban, mint tudjuk, a politika természetéhez tartozik, hogy végső soron az élet minden területe érintkezhet vele, illetve a részévé válhat. Így a fent „reklámozott” kiállítás által nyújtott élmény is alkalmas arra, hogy segítse az olvasót egy kifejezetten politikai téma megértésében, illetve átérzésében. Intézetünk 2010 tavaszán, a választási rendszer reformjáról a Társadalom & Politika hasábjain zajló szakmai párbeszéd alkalmával érintőlegesen már kifejtette álláspontját a vakok és gyengénlátók demokratikus politikai jogainak csorbulásáról. Noha nem ez a kérdéskör, hanem a szisztéma választástechnikai részletei álltak akkori elemzésünk középpontjában, már akkor említést tettünk arról, hogy a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát érintő problémák súlyosan torzítják a magyar választási rendszer egészének demokratikusságáról, valamint a társadalmi szolidaritás mértékéről kirajzolódó összképet. Miről is van szó?

Nem tudom, olvasóink közül hányan gondoltak már bele abba, hogy egy erősen látássérült állampolgár hogyan adja le szavazatát választások, illetve népszavazás alkalmával. Tegyük fel, hogy a látásában sérült választó túlteszi magát azon, hogy a kampány jelentős részéből „kimaradt”, hiszen a szórólapokon, illetve interneten elérhető kampányüzenetek, programok nem jelennek meg Braille-írással, a pártok internetes oldalai pedig meglehetősen mostohán bánnak a vak látogatókkal. Reménykedjünk benne továbbá, hogy minden vak vagy gyengénlátó választónak volt a közelében olyan családtagja vagy barátja, aki felolvasta neki az aktuális szavazással kapcsolatos értesítéseket, és feltételezzük, hogy a nem akadálymentesített, illetve nehezen hozzáférhető szavazóhelyiségbe is épségben eljutottak. Itt merül fel az igazi probléma: hogyan válassza ki a választópolgár neki szimpatikus jelöltet vagy választ a szavazólapon, ha egészen egyszerűen egyetlen betűt sem tud elolvasni a lapon, de az iksz elhelyezésére szolgáló négyzeteket sem láthatja?

Szerencsére a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény nem feledkezett meg ilyen problémákkal küszködő honfitársainkról. A jogszabály rendelkezése szerint: „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti.” A rosszul vagy egyáltalán nem látók tehát családjuk vagy barátaik, illetve ezek hiányában a szavazatszámlálók segítségét vehetik igénybe. Itt mondtunk azonban búcsút a vak és gyengénlátó szavazók kapcsán a demokratikus választójog négy követelményétől: általánosságától, titkosságától, közvetlenségétől és egyenlőségétől. A szavazás folyamatába ugyanis egy vagy több közvetítő személy kerül, aki nem csupán tudomást szerez a leadott szavazat tartalmáról, de bizonyos körülmények között akár befolyásolhatja is azt. Persze jó érzés bízni az emberiség általános és őszinte jóságában, de talán azt sem lehetetlen elképzelni, hogy valamilyen oknál fogva (például eltérő pártpreferenciája okán) a „segítő” esetleg másik négyzet fölé vezeti a szavazó kezét, mint ahova az szeretné. Attól eltekintve, hogy a pártpreferencia magánügy, és sokan vagyunk olyanok, akik legközelebbi hozzátartozóinknak sem szívesen számolunk be döntésünkről, a látásában sérült szavazónak saját bizalmát, illetve jóhiszeműségét leszámítva nem lehet garanciája arra, hogy tollvonásával biztosan oda szavazzon, ahová szeretné.

Bár a nyilvánosságban sajnálatos módon elképesztően kevés figyelmet kaptak, a fenti kérdések jó pár éve napirenden vannak. Így a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége sorozatos kezdeményezései mellett említést érdemel, hogy 2009 májusában az állampolgári jogok országgyűlési hivatala külön vizsgálatban foglalkozott e problémákkal. Amint azt a jelentés már akkor is megfogalmazta, a fennálló helyzet több alkotmányos és demokratikus alapelvet, valamint hazai és nemzetközi törvényt, illetve kötelezettségvállalást is súlyosan sért: egyebek mellett az egyenlő, titkos és közvetlen választójog gyakorlásának jogát, a diszkrimináció tilalmát és az esélyegyenlőség elvét, így tehát a magyar alkotmányt (és a 2012-től hatályos Alaptörvényt), vagy éppen a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló és a magyar Országgyűlés által 2007-ben ratifikált ENSZ-egyezmény több pontját. Szabó Máté ombudsman ezért több ízben is kezdeményezte a megfelelő jogalkotási korrekció végrehajtását, és 2010 áprilisában népi kezdeményezés is indult a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát garantáló jogszabály-módosításért.

A probléma pedig egyáltalán nem megoldhatatlan, ráadásul több lehetőség közül is válogathatnánk. A legkézenfekvőbb persze Braille-írásos szavazólapok nyomtatása lenne, amint arra például Lengyelországban az idén októberben esedékes helyhatósági választáson először fog sor kerülni. Fontos kiemelni, hogy nem külön szavazólapok nyomtatásáról van szó, hiszen az eltérő formájú lapok (az adott szavazókör látássérült polgárainak arányától függően) megkülönböztethetőségük miatt sérthetnék a szavazás titkosságát, így csupán a probléma újratermeléséről, nem pedig megoldásáról beszélhetnénk. Az ideális megoldást az jelentené, ha minden szavazólapot eleve Braille-írással is nyomtatnák, vagy – ahogy azt 2009-ben az Országos Választási Iroda felvetette – a választó külön kérésére lehetne mellékelni a szavazólaphoz Braille-írásos sablonkeretet. Ez persze, amint azt aktuálisan a lengyel példa is mutatja, sajnos rendkívül költséges. Azonban egyrészt, a választások lebonyolítása költségvetési mértékkel mérve még így is elenyésző összeget tenne ki, másrészt, határozottan nem szerencsés, ha egy képviseleti demokráciában éppen a népakaratot közvetlenül megjelenítő és a rendszer egészének legitimitását adó választásokon próbálunk garasoskodni. Elsősorban nem a vakok, hanem a jelentős mértékben látáskárosult választópolgárok számára jelentene praktikusabb megoldást a Svájcban például bevett gyakorlatnak számító elektronikus szavazás, amelynek segítségével a látássérült szavazók (a mozgáskorlátozottakról nem is beszélve) otthonukból, vagy akár a világ bármely pontjáról is leadhatják szavazatukat.

Persze amikor a választási rendszer reformjáról van szó, elsőként többnyire nem ezek a problémák szoktak eszünkbe jutni. Fent említett, 2010-es állásfoglalásunkban, amellett, hogy maradéktalanul támogattuk a HVG és a Medián közös, 2009. márciusi reformjavaslatát, mi magunk is elsősorban a választások örök rákfenéjévé vált ajánlási rendszer megváltoztatását (a kopogtatócédulák helyett a kauciós rendszer bevezetését), a kampánycsend intézményének szűkítését vagy eltörlését sürgettük, és csak terjedelmi okokból nem foglalkoztunk a felfoghatatlanul képmutató és korrupt párt- és kampányfinanszírozás kérdéskörével. Emlékezhetünk arra is, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választójoga mennyivel „forróbb” ügynek számított annak idején, holott létszámában jóval csekélyebb kört érintett (ma 40-50 ezer regisztrált látássérült él hazánkban, amihez érdemes hozzávenni, hogy a látók közül évente 5-6 ezren vakulnak meg; ezzel szemben a 2010-es országgyűlési választások második fordulóján összesen 2885 személyt vettek névjegyzékbe a magyar külképviseleteken). Egy permanens jogsértés létét azonban soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni.

Tény mindenesetre, hogy a látásukban sérült magyarok egyáltalán nem elhanyagolható méretű csoportja minden egyes szavazás során súlyos és indokolatlan diszkriminációt kénytelen elszenvedni. Ez, ha a voksolások eredményeit feltehetően nem befolyásolja is, lényegében másodrendű állampolgárokká minősíti ezeket a választókat, akiknek akkor sincs lehetőségük közvetlenül és titkosan szavazni, ha valamiért nagyon szeretnék, annak ellenére sem, hogy ennek technikai feltételei hiánytalanul adottak. Az előttünk álló nagy választásireform-csörték előkészületei közben talán ezzel is érdemes foglalkoznunk egy keveset.