progresszista

LMBT-ügyekről nyilatkozva kerülni szoktam, hogy – amint azt jó szándékú megszólalók is rendre megteszik – a normatív állítások között elbújtatva, mintegy megnyugtatásul elejtsem az „egyébként heteroszexuális vagyok” kitételt. Egyrészt, mert bár a szexuális kisebbségek társadalmi státusa és jogegyenlősége közügy, a saját orientációmat magánügynek tartom, amely tökéletesen független attól, ahogy a melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról vagy transzneműekről és az ő jogaikról gondolkodom - ennyiben pedig közömbös, hogy melyik nem iránt vonzódom. Másrészt azért, mert úgy vélem, e sokszor öntudatlanul kitörő heteroszexuális coming outok mögött az a jó szívvel elfogadhatatlan, de hazánkban nem ritka vélekedés áll: elképzelhetetlen, hogy valaki személyes érintettség nélkül szólaljon fel embertársai jogai mellett. E vélekedésnek sem kívántam soha engedményt tenni – remélem, hogy a meggyőződésemnek nincs szüksége a heteroszexualitásomból adódó erkölcsi szentesítésre.

Ezúttal azért utalok – az a gyanúm, első alkalommal – nyilvánosan heteroszexualitásomra, mert személyesen is megszólítva érzem magam a Heti Válasz által. "A tolerancia diktatúrája - Új világtrend: a többség jogait veszélyeztetik a homoszexuális mozgalmak" – hirdeti a rendre (többnyire általam is) "mértékadóként", "mérsékeltként", "európai értelemben vett jobboldaliként" emlegetett hetilap címlapja. A szerkesztők tehát címlapra kívánkozóan súlyos problémaként érzékelik és regisztrálják a "homoszexuális mozgalmak" fenyegetését; felteszem (és maga a riport is erre utal), e kontextusban a többség a heteroszexuálisok csoportját jelenti, tehát úgy vélem, az én jogaimra nézve is. A valódi probléma tehát eszerint nem az LMBT-közösség tagjainak napi szintű, a társadalmi élet minden szegmensére kiterjedő megalázása és hátrányos megkülönböztetése, hanem a mi, "többségiek" jogainak, (valószínűleg inkább ízlésének) fenyegetettsége a "túlzott tolerancia" és persze "ezek" által.

A szöveg valós problémák kapargatásának (például hogy hatalmilag tiltható-e egy melegeket sértő hirdetés), valamint rendkívül kínos rém- és tévképzetek helyeslő interpretációinak a vegyüléke; amelyek fókuszában olyan fogalmak állnak, mint „a szexualitás ordenáré megjelenítése”, a „családvédők kriminalizálása”, vagy személyes kedvencem: a „természetes családmodell” (mert ugyebár a család mint intézmény távolról sem történetileg formálódó társadalmi képződmény, hanem öröktől fogva változatlan, a természetből örökölt adottság). A cikk sajátos sajtóetikai megoldásként számos fundamentalista "családvédőt" megszólaltat, a tárgyául választott LMBT-aktivisták közül viszont egyet sem. És míg a melegjogok kifejezést csak idézőjelben tartja leírhatónak, a "melegvonzalom levetkezését" célzó "terápiát" már nem érzi ennyire problematikus nyelvi jelenségnek.

A kéretlenül is védelembe vett csoport tagjaként ezért szeretném megnyugtatni a Heti Válasz szerkesztőségét: ha választani lehetne, inkább lemondanék többségi jogaim védelméről. Szexuális orientációm továbbra is biztos lábakon áll, öltözködési szokásaim makacsul tartják magukat, és ma is esélyesnek érzem, hogy pár éven belül akkor is családot fogok alapítani, ha a Pride-ra visszatérnek a rettegett bőrtangák. Nem érzem véleménynyilvánítási szabadságom tűrhetetlen korlátozásának, ha nem buzizhatom vagy pedofilozhatom le nyilvánosan a melegeket – persze nem büntetőjogi következményektől tartva (ezeket valóban elfogadhatatlannak tartanám), hanem azért, mert a normális többség ezt – ma már szerencsére – egyszerűen bunkóságként értékeli. Nem kívánom tagadni: mivel a lányok tetszenek, nem okoz esztétikai élvezetet, ha férfipárokat látok csókolózni a villamoson, de természetemből eredő ízlésemből nem szívesen csinálnék morális kérdést. Mivel irtózom a hal ízétől és szagától, nekem személy szerint jóval nagyobb problémákat okoz a strandbüfék nyári hekkinváziója; mégsem vélem úgy, hogy a halimádók jogaimban fenyegetnek, és ezért fel kellene lépnem a "halas lobbi" ellen. Köszönöm, jól vagyok. Biztonságban érzem magam.

A magam részéről heteroszexuálisként jóval nagyobb problémának tartom, hogy az enyémtől eltérő szexuális orientációval bíró embertársaim (barátok, ismerősök és idegenek) számára vágyaiknak, érzelmeiknek ma is problémát kell jelenteniük. Hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy olyasvalamiről van szó, amit saját morális és társadalmi státusuk megőrzése érdekében nemcsak barátaik, de adott esetben családjuk előtt is titkolniuk kell. Hogy nekem kell szégyenkeznem azért, amiért heteroszexuális társaim jelentős része még ma is kizárólag a pederasztia és a promiszkuitás szemantikai mezejében képes tematizálni a homoszexualitás kérdését. Hogy azoknak, akik a melegeket "erkölcsi" és spirituális szempontból bírálják, egy kézen fogva sétáló egynemű párról nem tud más az eszükbe jutni, mint az anális közösülés - ami vélekedésem szerint meglehetősen szűkre szabott és kissé naturális felfogását jelenti a szerelemnek.

Mindemellett hiszek a véleménynyilvánítás szabadságában, ezért úgy gondolom, hogy a Heti Választól a Mandinerig mindenkinek joga van a kívánt terjedelemben és hangnemben rettegni a meleginváziótól, tudatlanságból eredő tévhiteket terjeszteni a homoszexualitással kapcsolatos biológiai, pszichológiai és történelmi összefüggésekről. E tevékenységüket messzemenően károsnak és cikinek érzem, de a demokrácia bizony arról szól, hogy mindenkinek joga van nemcsak melegnek, de tudatlannak is lennie - és nem "csak a négy fal között". Egyszerűen csak hazugságnak érzem, ha valaki a személyes ízlése sérelméért az én jogaimra hivatkozva igyekszik elégtételt venni embertársai egy kiszolgáltatott csoportján. És szomorúnak, hogy a hazai "szexuális rettegők" diskurzusai 2013-ban is azon a szinten mozognak, hogy az LMBT-kérdéskör legizgalmasabb problémájának azt tartják (idézem a Heti Válasz szerzőjét): "a mindenféle nemi orientáció védelmébe előbb-utóbb miért ne tartozhatna bele akár a többnejűség vagy a pedofília oltalma" (értsd: "a tolerancia diktatúrája" és a "meleglobbi" nyomulása előbb-utóbb szükségszerűen e nyilván rokontermészetű tabuk elfogadásához vezet majd).

Miközben "értékvédő", konzervatív alapállásból azért valóban akadnának itt felnőtt módon megvitatható kérdések is. Például lenne értelme arról polemizálni, hogyan viszonyul a szekularizáció és a vallásszabadság elvéhez, ha olyan egyházakat kényszerítenek az általuk bűnnek tekintett homoszexuális kapcsolatok szakrális jóváhagyására, amelyektől ez dogmatikai okokból idegen, sőt megvetendő. Vagy akár arról, hogy milyen negatív hatásai lehetnek az egynemű párok által nevelt gyermekek lelki egyensúlyára és fejlődésére egy e kérdésben mereven konzervatív társadalmi közeg hozzáállásának, ez pedig hogyan érinti az egyneműek gyermekvállalásának jogi vetületeit. Eddig azt gondoltam, a Heti Válasz az a fórum, amely karakteréből adódóan pont az ilyen vitáknak lehetne megfelelő terepe. Kiderült, hogy tévedtem – kár.

Karsai László, a holokauszt egyik legkiválóbb hazai kutatója március 22-én első fokon pert vesztett a Jobbik Magyarországért Mozgalommal szemben. Utóbbi jóhírnevének megsértése miatt tett feljelentést a történész ellen, mivel az 2011 decemberében az ATV reggeli műsorában neonácinak nevezte a pártot.

Bár a Jobbikot én sem tartom neonáci pártnak, a Fővárosi Törvényszék ítélete önmagában is nehezen értelmezhető és zavarba ejtő. Egy vitathatatlan tények alapján nem verifikálható, ráadásul közszereplővel szemben megfogalmazott véleményt marasztalt el. Ennek során arra hivatkozott, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben „öncélú és ezért indokolatlan volt” pusztán azért, mert a szóban forgó beszélgetés nem kifejezetten a Jobbikról szólt. Annak megítélését, hogy ez az igencsak homályos kritériumok alapján megfogalmazott érvelés hogyan viszonyul a jogbiztonság, a kiszámítható jogszolgáltatás követelményéhez, a jogász szakmára bízzuk. Emellett itt csak említjük, hogy az ítélet nagyon is gyakorlati, a mindennapi politikai véleménynyilvánítást is érintő aggályokat vet fel, ami gátja lehet mindenfajta, a hazai szélsőjobboldalról szóló nyílt és őszinte, akár publicisztikai, akár szakmai alapú vitának.

Ezen írás ürügye azonban nem a véleményszabadsághoz fűződő jog érthetetlen és aggasztó megsértése, hanem szerzőjének személyes érintettsége. Az, hogy – amint arról utóbb az ügyet felderítő Népszabadság munkatársától értesültem – a Fővárosi Törvényszék indokolásában mások mellett hosszan hivatkozott egy általam írt, a Politikatudományi Szemle című, az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott szakfolyóiratban közölt publikációra. Bár az ítélet külön is hangsúlyozza, hogy az eljárás célja nem az volt, hogy megítélje, neonáci-e a Jobbik, e minősítés „sértő” voltának alátámasztására szakirodalmi érveket is felsorakoztat. Ez persze önmagában még hízelgő is lehetne, jelzése annak, hogy egy tudományos diskurzus kilépett az akadémiai tudomány elefántcsonttornyából, és – intenciójának megfelelően – sikerült hatnia a politikai jelenségekről szóló mindennapi beszédre. A kép azonban távolról sem így fest.

A Fővárosi Törvényszék ugyanis a tanulmányra hivatkozva annak mondanivalójával teljesen ellentétes konklúziókat vont le. Az indokolás szövege nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy az eljáró bírónak a szélsőjobboldalról szóló terminológiai viták alapvető értelmét és tétjét nem sikerült felfognia, de arról is, hogy tanulmányomból nem értett vagy nem is akart megérteni egyetlen szót sem, sőt valószínűleg úgy hivatkozott rá, hogy végig sem olvasta. Így az ítélet 7. oldala mintegy féloldalnyi terjedelemben közöl olyan állításokat, amelyek tételes cáfolata írásom alapvető fontosságú részét képezi. Az ítélet szerint tanulmányom „fontos megállapításokat tartalmaz”, amelyek között kiemelésre érdemesnek találta például az alábbi mondatokat:

„A szélsőjobboldali kifejezés alkalmazhatóságának a fentiekkel szembeni hátrányát, ha már, akkor többnyire annak normatív tartalmával szokás magyarázni. A politika mindennapjaihoz tartozó »radikális« mozgalmakat eszerint demokrataként el lehet ítélni, a tudományos értéksemlegesség vagy a pártatlan tájékoztatás elve azonban nem engedi, hogy eleve prekoncepciókkal közelítsünk feléjük. A nyelvi önmérséklet az objektív megismerés, a korrekt tájékozódás előfeltétele”.

Arról azonban az ítélet nem tesz említést, hogy a szöveg itt a szakirodalom és a közvélekedés általam tévesnek ítélt állításait foglalja össze tömören, majd éppen ezek részletes cáfolatával folytatódik:

„A »terminológiai hidegháború« lényegét azonban éppen az adja (és úgy tűnik, a szélsőjobboldal ezzel sokkal inkább tisztában van), hogy minden választás szükségszerűen normatív jellegű: értéksemleges nyelv, passzív tükörként használható fogalom nem létezik. (…) Úgy vélem, hogy a (…) nemzeti radikális megnevezés használata a nevezett csoportok öndefiníciójának kritikátlan átvételét jelenti. Ha a szélsőségesség negatív mellékzöngével társul, az eredeti történelmi kontextusából kiragadott »nemzeti radikalizmus« (a »jobboldali radikalizmushoz« hasonlóan) egyértelműen eufemisztikus üzenetet hordoz”.

Ehhez hasonlóan az ítélet azt is megemlíti, hogy tanulmányomban „hivatkozom” egyik kollégám, Balogh Róbert írására, aki a „szélsőjobboldali” helyett a „radikális jobboldali” jelző mellett érvel. A bíró okfejtéséből csupán az a nem elhanyagolható tény marad ki, hogy ezt követően közel egy oldalon keresztül, a vonatkozó szakirodalomra hivatkozva vitatkozom az idézett szerzővel, nagy figyelmet fordítva érvei tarthatatlanságának bizonyítására. A tanulmány részletesen, a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeire támaszkodva dekonstruálja a „nemzeti”, illetve „jobboldali radikalizmus” terminusait, rámutatva ezek ugyancsak értéktelített, eufemisztikus, illetve fogalmi zavart keltő vonásaira. Végső konklúziója az, hogy az implicit minősítés elkerülhetetlen, ha egyáltalán meg akarunk nevezni egy olyan pártot, mint a Jobbik. Ennek oka az, hogy a politikában egyszerűen nem létezik a természettudományos tudományeszmény keretei szerint „tényszerű” megnevezés:

„A szélsőjobboldaliság kérdéskörének vizsgálatakor már a címadás pillanatában állást kell foglalnunk – akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. E téma kutatása eminensen példázza a politika világának alapvető értéktelítettségét és a politikai objektumok nyelvi konstruáltságát, amelyet a legjobb szándékkal sem kerülhetünk meg; nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert megkerülhetetlen…”. A Fővárosi Törvényszék akarva-akaratlanul megtette a maga állásfoglalását, amikor nemcsak a neonáci, de a szélsőjobboldali minősítést is sértőnek minősítette.

Tanulmányom elsődleges és deklarált célja valójában nem az volt, hogy megfellebbezhetetlen „ténymegállapításokat” tegyen, hanem hogy vitát generáljon a hazai szakirodalomban egy a nemzetközi színtéren már évtizedek óta exponált kérdésről. Arról, hogy mi is a politikai jelenségekre aggatott szavak, kifejezések megválasztásának tudományos, morális és politikai tétje. A szöveg fő állítása az, hogy a politikai és társadalomtudományi megállapítások nem hasonlíthatók a természettudományoknak a tárgyi világ jelenségeire vonatkozó ítéleteihez, ahogy azt a 19. században hittük. Előbbiek ugyanis nem kézzel fogható, mindenki számára objektív módon megtapasztalható jelenségekre vonatkoznak. A politikai megnevezések nyelvi alakzatok: ilyenképpen az általunk érzékelt valóság meghatározott tapasztalati halmazára vonatkoznak, de önmagukban nem léteznek a nyelven kívül. Nincs mérhető, anyagi elemeire bontható, mindenki által azonosnak érzékelt tárgyi alapjuk. Ezért tanulmányomban fontos helyet kap saját állításaim vitatható, szubjektív, sőt bizonytalan voltának jelzése is.

Különösen nyomasztó, hogy a szóban forgó ítélet esetében láthatóan nem eltérő véleményről, hanem alapvető szövegértelmezési problémáról van itt szó. Absztrakt szaktudományos problémák átlátása és árnyalt értelmezése persze nem várható el mindenkitől, bár kétségkívül az is aggasztó, ha ez gondot okoz azok számára, akiknek az a hivatásuk, hogy tanulmányomnál jóval összetettebb jogi szövegek kibogozásával biztosítsák nap mint nap a jogállam megfelelő működését. Az azonban végképp zavarba ejtő, ha az eljáró bíró nem tud különbséget tenni egy szöveg szerzőjének saját véleményének kifejtése és aközött, ha az más szerzők véleményét interpretálja. Ebből következően olyan ítéleteket, gondolatokat ad a számba, amelyek tanulmányom konklúzióival szöges ellentétben állnak.

A Magyar Progresszív Intézet továbbra is fenntartja azon vélekedését, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szélsőjobboldali párt, és önmegnevezésének reflektálatlan átvétele akarva-akaratlanul hozzájárul a nyugati civilizáció alapvető normáival összeegyeztethetetlen értékvállalásainak relativizálásához. Az, hogy e politikai formációt továbbra is következetesen szélsőjobboldalinak fogjuk nevezni, egyenesen következik demokratikus és humanista elkötelezettségünkből, valamint abból, hogy szóválasztásunkkal ezentúl is jelezni kívánjuk a párt politikai karakterének általunk szélsőségesnek tekintett, lényeges alapvonásait. Ez a vélekedés tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy a Fővárosi Törvényszék egy idejétmúlt, pozitivista tudományelv nevében rám (is) hivatkozva utasítja el a szélsőjobboldali jelző használatát.

A Magyar Progresszív Intézet szakmai alapon nem ért egyet Karsai Lászlóval abban, hogy a Jobbik neonáci párt lenne. Sőt, kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk ezt a minősítést, mivel úgy véljük, megalapozatlanságával, átgondolatlanságával gyengíti a hazai szélsőjobboldallal szembeni fellépés eredményességét. De véleményünket semmiképpen nem minősítjük „ténynek”, amelyből jogi konzekvenciákat lehetne levonni. A Jobbik neonáci vagy nem-neonáci mivoltával kapcsolatban a legtöbb politikai és társadalomtudományi szakkifejezéshez hasonlóan ilyen tény nem állapítható meg. Ezért rendkívül veszélyesnek és szakmaiatlannak, a véleménynyilvánítás szabadsága indokolatlan és súlyos korlátozásának tartjuk a Fővárosi Törvényszék ítéletét. E véleményünk mellett akkor is kitartunk, ha egy majdani jogerős ítélet autoritását és kötelező erejét magától értetődően nem fogjuk megkérdőjelezni. Akkor sem, ha nem értünk vele egyet.

Áprilisban külön bejegyzésben tájékoztattuk a nyilvánosságot arról, hogy az Érpatak polgármestere, Orosz Mihály Zoltán feljelentése nyomán ellenünk nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján (Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén kelt blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt) indult nyomozást a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság bűncselekmény hiánya miatt április 2-án megszüntette.

Mint nemrégiben tudomásunkra jutott, Orosz Mihály Zoltán a döntés ellen panasszal élt. A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség ma kézbesített határozata szerint a panaszt – mivel a hatóság azt nem tartotta alaposnak – elutasították. Az Ügyészség egyúttal azzal egészítette ki az áprilisi határozatot, hogy „Filippov Gábor másik – internetes blogbejegyzésében írt – kijelentése, miszerint Orosz Mihály Zoltán önkormányzati rendezvényen Szálasi Ferencet élteti, szintén nem valósít meg bűncselekményt…”.

A határozat ellen további jogorvoslatnak nincs helye. A Magyar Progresszív Intézet munkatársai a maguk részéről minden korábbi, Orosz Mihály Zoltánra vonatkozó – a nyomozás során részben tényekkel alátámasztottnak bizonyult, részben a vélemény kategóriájába tartozó – állításukat továbbra is fenntartják.

(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.

Orosz Mihály Zoltán, Érpatak független polgármestere 2011. augusztus 18-án feljelentést tett a Magyar Progresszív Intézet, illetve Magyar Kornélia és Filippov Gábor (valamint Kálmán Olga és az ATV Zrt.) ellen. Intézetünk két munkatársával szemben a Büntető Törvénykönyv 179. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés b pontja szerint minősülő, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján indult nyomozás Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén megjelent blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt. 2011. december 11-én a nyomozó hatóság gyanúsítottként hallgatott ki bennünket, mely alkalommal a vallomást megtagadtuk, és panasszal éltünk a gyanúsítás ténye ellen. A nyomozó hatóság a panaszt 2012. január 10-én mindkét esetben elutasította, és a nyomozás határidejének meghosszabbításáról döntött.

Végül 2012. április 4-én mindkét esetben határozat született a nyomozás megszüntetéséről. Az alábbiakban mellékeljük a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályának az eljárás megszüntetéséről szóló –  határozatait, amelyek megállapították, hogy:

1. Magyar Kornélia blogbejegyzésében a véleménynyilvánítás kategóriájába tartozó állításokat fogalmazott meg, amelyek a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.
2. Filippov Gábor az Egyenes beszéd című műsorban elhangzott kijelentései a nyomozás során beszerzett bizonyítékok és tanúvallomások alapján a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.