progresszista

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila megállapodásával teljesül annak minimumfeltétele, hogy a baloldal egyáltalán eséllyel szálljon ringbe: a koordinált indulással nem állhat elő olyan helyzet, hogy (eltekintve persze az LMP-től) két baloldali ellenzéki jelölt egymással szemben mérettesse meg magát egyéni választókerületi szinten.

A külön listás indulás elvi előnye az Együtt-PM számára, hogy megszólíthatnak olyanokat is, akik elégedetlenek a kormányzattal, de az MSZP-re sem szavaznának. Ebben viszont van „házifeladata” Bajnai Gordon pártjának: az „együtt” kifejezése az utóbbi fél évben a szocialistákkal való együttműködést (illetve az arra irányuló kísérletet) jelentette, a kialakult helyzetben azonban új tartalommal kell azt megtölteni. Erős kockázata ugyanakkor, hogy mivel jelen ismereteink szerint pártszövetségben indulnak, listán 10%-ot kell elérniük, ami jelenleg vélhetően nem sikerülne nekik. Ennek nyomán nem kizárt, hogy a későbbiekben felmerül az az Együtt és a PM összeolvadásának kérdése, hiszen az 5%-ot jó eséllyel megugorják.

A külön lista mandátumszámban nem jelent különösebb veszteséget a közös listához képest, ugyanakkor számtalan kommunikációs buktatója van. A koordinált indulás praktikusan annyit jelent majd, hogy a választópolgár a szavazólapon csak egy ellenzéki baloldali egyéni jelölt nevét olvashatja majd. Ugyanakkor az egyéni választókerületi szavazólapon a választási szabályok miatt valószínűleg csak annak a pártnak a logójával fognak találkozni, amely abban a választókerületben jelöltet állított, hiszen jogilag nem közös a jelölt, még ha gyakorlatilag az is. A másik szavazólapon viszont mind az MSZP, mind az Együtt-PM pártlistájával és logóival találkozik majd a szavazópolgár. Életszerű helyzet lesz tehát, hogy például egy, az MSZP pártlistájára szavazni kívánó választó egyéniben nem fogja megtalálni kedvenc pártját, helyette az Együtt-PM jelöltjére tud majd csak szavazni, illetve fordítva. Ez a jelenség nemcsak a szavazófülkében, de a kampányban is zűrös helyzeteket szülhet: tekintettel arra, hogy mindkét párt abban érdekelt, hogy az ő listájára szavazzanak (hiszen például ezen múlik majd, hogy ki adhatja a miniszterelnököt győzelem esetén), bizonyos esetekben egyszerre kell majd a másik ellenében a saját pártlista és a másik egyéni jelöltje mellett kampányolni. Ez kommunikációs kihívás mindkét párt számára.

Végezetül mindenképpen veszteség a közös lista elvetése nyomán, hogy közös miniszterelnök-jelölt hiányában nem lesz olyan világos és kizárólagos alternatíva, amelyet Orbán Viktor ellenében fel lehet mutatni a választók számára.

Ez a megállapodás nem a létező világok legjobbika, de tekintettel az ellenzék fragmentáltságára és az ennek a heterogenitásnak egyáltalán nem kedvező új választójogi rendszerre, nagyon is valóságos. Nincs egyetlen politikai alternatíva és ez most a megállapodásban is tükröződik.

Kevés olyan október 23-i megemlékezés volt eddig, amelyet az ideihez hasonló várakozások előztek meg; elsősorban a volt miniszterelnök, Bajnai Gordon visszatérő beszéde miatt. Ebben ugyanis az egykori kormányfő egy választási párt nyitva hagyott lehetőségét vázolta fel, amely, reményei szerint elfoglalva a politikai közepet és kiegészülve a baloldali ellenzéki pártokkal, képes lehet nemcsak leváltani a jelenlegi kormányt, hanem adott esetben kétharmados többséget is elérni. Mindez azonban egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyit október 23-án megválaszolt.

Érdemes először rögzíteni az intézményi kereteket. Az új választási rendszer, illetve a választási eljárás szabályai a győzelemhez olyan nagyszámú szavazót tesznek szükségessé, mellyel a jelenlegi ellenzéki pártok külön-külön nem rendelkeznek. Az is egyértelmű, hogy a baloldali térfél már így is telített (MSZP, LMP, DK), és a könnyített indulási feltételek miatt még további szereplők is csatlakozhatnak a választási küzdelemhez, ami mindenképpen a Fidesznek kedvez. (Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy bár a baloldali térfél telített, a balközép potenciális szavazótáborát eddig nem sikerült megszólítani.) Ilyen helyzetben a baloldali ellenzéki pártokat egyfajta „állóháború” jellemezte, melyben meghatározó volt az önálló indulásról szóló stratégia és az együttműködés teljesnek tűnő elutasítása, ami az egyes pártok szavazótáborának stagnálásával, esetleg minimális, hibahatáron belüli növekedésével párosult. Ebbe az állóvízbe robbant be Bajnai Gordon, de vajon felkavarja-e a baloldali ellenzéki pártokat?

A legnehezebb helyzetbe kétségtelenül az LMP került, hiszen az Együtt 2014 Mozgalom éppen tőlük veszi el a levegőt, arról nem beszélve, hogy az együttműködés kérdése olyan ügy, amelyik könnyen szétfeszítheti a pártot. Az egyik fő töréspontot ugyanis pont az összefogás körül láthatjuk: az önálló indulást a Schiffer András nevével fémjelzett csoport támogatja, míg a párt más prominens képviselői (Jávor Benedek, Karácsony Gergely) az együttműködést támogatják. Mivel az Együtt 2014 hagyott menekülőutat az összefogásra (hiszen formális MSZP-LMP együttműködés nélkül is létrehozható a kooperáció), úgy tűnik, hogy a mérleg nyelve az ezt támogatók felé billent, azonban akárhogy is dönt végül a párt, szinte bizonyos, hogy azt nem ússza meg veszteségek nélkül. Így az LMP jelenleg csak rossz és rosszabb megoldások közül választhat. Az MSZP ennél jóval kényelmesebb helyzetben van: ráér megvárni, hogy mi lesz az Együtt 2014 Mozgalom kifutása, mivel egyelőre a párt tőkéje és országos infrastruktúrája nélkül aligha lehet sikeres kampányt és mozgósítást véghezvinni. Jelenleg tehát a kölcsönös egymásra utaltság jellemezheti legjobban a két fél viszonyát. 2013 szeptemberéig viszont van idejük meghozni a döntést, és addigra már az is látható lesz, hogy az összefogáson belül milyen alkupozícióba kerülhetnek a szocialisták.

A fentiek miatt a következő hónapokban a számos kérdésre kell válaszokat kapnunk. Milyen választói népszerűségre tud szert tenni az új mozgalom, és ez csökkenti-e a baloldali ellenzéki pártok támogatottságát? Sikerül-e bizonytalan szavazókat is megszólítani? A Szolidaritás szakszervezeti bázisát felhasználva az Együtt 2014 képes lesz-e országos hálózatot kiépíteni és azt megtölteni tartalommal? Elkerüli-e a mozgalom az 1990 és 1994 közötti MDF sorsát? (A rendszerváltás utáni MDF-frakcióban együtt politizáltak a Debreczeni József nevével fémjelzett konzervatív-liberálisok és a Csurka István vezette szélsőségesek is.) Nyilvánvalóan, ha a fenti kérdésekre igen a válasz, akkor mind az MSZP-nek, mind pedig az LMP-nek megéri ideiglenesen lemondaniuk önálló identitásukról, és egy választási párt keretein belül az összefogást választani. Ugyanakkor ez rögtön generálja is a következő problémát. Vajon a pártok részvétele nélküli mozgalmat támogatók mit szólnak majd a pártok megjelenéséhez, az esetleges lemorzsolódást kompenzálják-e az újonnan megjelenő szavazók? Bármi történik is, végérvényesen ráfordultunk a 2014-es választási kampányra, amit jól jelez az is, hogy a kormányellenes választóknak immár a kormányváltáson túlmutató tétet adott az ellenzék. A „rezsimváltás”, vagyis egyfajta új rendszerváltás igényét.

Az LMP válságáról

Ha egy fiatal párt éppen frissen learatott sikerei – 2011. december 23.-án tartott tüntetés ilyen momentumnak mondható – közepette mutat aggasztó válságtüneteket és a bomlás jeleit, az elsőre talán meglepőnek tűnik. Jobban belegondolva azonban a politikának épp azt a természetét mutatja meg, hogy a nem-profi működés és emellett a tisztázatlan stratégiai irány a sikerek okozta kihívások közepette előbb-utóbb válságos helyzetbe sodor egy szervezetet. Elsősorban Scheiring Gábor január 13-án bejelentett lemondása és az azt indokoló levele ad világosabb képet arról, hogy milyen indulatok feszítik belülről az LMP-t: a „nem tudok mit kezdeni a bázisdemokráciának hazudott informális alkuk politikájával” fordulatból jól érthető, hogy az ökopártnak súlyos problémái vannak döntéshozatali mechanizmusával. A bázisdemokratikus működés egy kisebb szervezetet is kihívások elé állít, de egy nagyobb és magasabb fordulatszámon pörgő párt esetében csak frusztráció forrása lehet, mely előbb-utóbb ellehetetleníti a hatékony politizálást. Az LMP az utóbbi időben ezer fokon égett – melynek pozitív nyoma van támogatottságán –, de pont ezért érte el tűrésküszöbét a szervezet és ütközött ki a rendszerszintű diszfunkcionalitás. De egy közhellyel élve: a válság egyben lehetőséget is jelent. A közelgő kongresszus alkalmat teremt arra, hogy az LMP ellépjen a bázisdemokrácia – legalábbis megvalósult – modelljétől és egy hatékonyabb, gyorsabb döntéshozatali mechanizmusra álljon át.

Schiffer András hirtelen lemondása részben a fent részletezett szervezeti hiányosságokból következik, egyszersmind a szövetségi politikát illető nézetkülönbségekből is. A fordulatot nem lehet Kaufer Virág és Scheiring Gábor közelmúltban történő lemondása, visszavonulása nélkül értelmezni. Feltűnő, hogy először kettejüknél szakad el a cérna, azoknál, akiknek komoly szerepe volt előbb a sikeres parlamenti obstrukcióban, majd az utcai tiltakozásban, azonban ezek célja és kifutása kérdőjeleket kapott. Mit kezdjenek az akciókra bejelentkező szocialistákkal és a Demokratikus Koalícióval? Kell-e összefogni és ha igen, mikor? A nem tisztázott stratégia értelmetlenné tehette e szereplők számára, hogy nap-nap után odategyék magukat.

Mostanra úgy alakult a politikai térkép, hogy a (parlamenten belüli és kívüli) ellenzéki demokratikus politikai erők közös nevezőjévé a Fidesz-KDNP kormány leváltása vált. Az új választójogi rendszer pedig olyan jövőképet fest fel számukra, amely nem díjazza, hogy kicsi és közepes pártok egymás mellett mérettessék meg magukat a szavazáson. Ez a két tényező nyilván iszonyú nyomás alá helyezte az LMP-t is a tekintetben, hogy nyisson az MSZP és a DK felé, pedig ez érthetően okoz belső feszültséget, hiszen részben éppen említett szervezetek és politikusaik ellenében alakult meg az ökopárt. És ráadásul lehet az új választójogi rendszert úgy is értelmezni, hogy az elsősorban nem a szövetségkötést motiválja, hanem egy megerősödő, egyedüli baloldali kihívó kiemelkedését. Feltehetően az új domináns baloldali erő (Schiffer értelmezésében) az LMP lenne, elfoglalva az MSZP helyét. Ugyan a cél valószínűleg minden LMP-s számára tetszetős, azonban annak realitását illetően már megoszlanak a vélemények. És ez lehet a konfliktus forrása is.

Abban a szövetségkötéstől való elzárkózás híveinek valószínűleg igaza van, hogy a többi ellenzéki párttal való szorosabb kapcsolat a különbségeket is elhomályosítja, így egy ponton kérdésessé válhat, hogy a választók miért pont az LMP-t támogassák szavazatukkal. Ráadásul a Szonda-Ipsos decemberi mérése szerint furcsán felemás viszony van az LMP és az MSZP szavazói között: míg előbbiek idegenkednek a szocialistáktól, és csak töredékük lenne hajlandó az MSZP-re szavazni (mindössze 5%), addig az MSZP választóinak csak egy kis része utasítja el az LMP-t (2%) és 16 százalékuk még szavazna is az ökopártra. Egyfelől van tehát egy belső, szavazói nyomás – hogy ne szövetkezzenek a szocialistákkal –, másfelől van egy külső nyomás, amely azt mondja, hogy csak együtt lehet a Fideszt leváltani. Ám az egymással való kommunikáció barátságtalanságának nyilván vannak fokozatai: a rideg elutasítás és a boldog összeborulás között sok árnyalat van, ezért a szövetségi politikát illetően meg kell találniuk azt a hangszínt, amely nem kérdőjelezi meg szavazóik identitásának alapját, ugyanakkor nem vágja el véglegesen annak lehetőségét, hogy ha 2014-ben egyedül reálisan nem megy, akkor legyenek érdemi szövetségesek.