LMBT-ügyekről nyilatkozva kerülni szoktam, hogy – amint azt jó szándékú megszólalók is rendre megteszik – a normatív állítások között elbújtatva, mintegy megnyugtatásul elejtsem az „egyébként heteroszexuális vagyok” kitételt. Egyrészt, mert bár a szexuális kisebbségek társadalmi státusa és jogegyenlősége közügy, a saját orientációmat magánügynek tartom, amely tökéletesen független attól, ahogy a melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról vagy transzneműekről és az ő jogaikról gondolkodom - ennyiben pedig közömbös, hogy melyik nem iránt vonzódom. Másrészt azért, mert úgy vélem, e sokszor öntudatlanul kitörő heteroszexuális coming outok mögött az a jó szívvel elfogadhatatlan, de hazánkban nem ritka vélekedés áll: elképzelhetetlen, hogy valaki személyes érintettség nélkül szólaljon fel embertársai jogai mellett. E vélekedésnek sem kívántam soha engedményt tenni – remélem, hogy a meggyőződésemnek nincs szüksége a heteroszexualitásomból adódó erkölcsi szentesítésre.

Ezúttal azért utalok – az a gyanúm, első alkalommal – nyilvánosan heteroszexualitásomra, mert személyesen is megszólítva érzem magam a Heti Válasz által. "A tolerancia diktatúrája - Új világtrend: a többség jogait veszélyeztetik a homoszexuális mozgalmak" – hirdeti a rendre (többnyire általam is) "mértékadóként", "mérsékeltként", "európai értelemben vett jobboldaliként" emlegetett hetilap címlapja. A szerkesztők tehát címlapra kívánkozóan súlyos problémaként érzékelik és regisztrálják a "homoszexuális mozgalmak" fenyegetését; felteszem (és maga a riport is erre utal), e kontextusban a többség a heteroszexuálisok csoportját jelenti, tehát úgy vélem, az én jogaimra nézve is. A valódi probléma tehát eszerint nem az LMBT-közösség tagjainak napi szintű, a társadalmi élet minden szegmensére kiterjedő megalázása és hátrányos megkülönböztetése, hanem a mi, "többségiek" jogainak, (valószínűleg inkább ízlésének) fenyegetettsége a "túlzott tolerancia" és persze "ezek" által.

A szöveg valós problémák kapargatásának (például hogy hatalmilag tiltható-e egy melegeket sértő hirdetés), valamint rendkívül kínos rém- és tévképzetek helyeslő interpretációinak a vegyüléke; amelyek fókuszában olyan fogalmak állnak, mint „a szexualitás ordenáré megjelenítése”, a „családvédők kriminalizálása”, vagy személyes kedvencem: a „természetes családmodell” (mert ugyebár a család mint intézmény távolról sem történetileg formálódó társadalmi képződmény, hanem öröktől fogva változatlan, a természetből örökölt adottság). A cikk sajátos sajtóetikai megoldásként számos fundamentalista "családvédőt" megszólaltat, a tárgyául választott LMBT-aktivisták közül viszont egyet sem. És míg a melegjogok kifejezést csak idézőjelben tartja leírhatónak, a "melegvonzalom levetkezését" célzó "terápiát" már nem érzi ennyire problematikus nyelvi jelenségnek.

A kéretlenül is védelembe vett csoport tagjaként ezért szeretném megnyugtatni a Heti Válasz szerkesztőségét: ha választani lehetne, inkább lemondanék többségi jogaim védelméről. Szexuális orientációm továbbra is biztos lábakon áll, öltözködési szokásaim makacsul tartják magukat, és ma is esélyesnek érzem, hogy pár éven belül akkor is családot fogok alapítani, ha a Pride-ra visszatérnek a rettegett bőrtangák. Nem érzem véleménynyilvánítási szabadságom tűrhetetlen korlátozásának, ha nem buzizhatom vagy pedofilozhatom le nyilvánosan a melegeket – persze nem büntetőjogi következményektől tartva (ezeket valóban elfogadhatatlannak tartanám), hanem azért, mert a normális többség ezt – ma már szerencsére – egyszerűen bunkóságként értékeli. Nem kívánom tagadni: mivel a lányok tetszenek, nem okoz esztétikai élvezetet, ha férfipárokat látok csókolózni a villamoson, de természetemből eredő ízlésemből nem szívesen csinálnék morális kérdést. Mivel irtózom a hal ízétől és szagától, nekem személy szerint jóval nagyobb problémákat okoz a strandbüfék nyári hekkinváziója; mégsem vélem úgy, hogy a halimádók jogaimban fenyegetnek, és ezért fel kellene lépnem a "halas lobbi" ellen. Köszönöm, jól vagyok. Biztonságban érzem magam.

A magam részéről heteroszexuálisként jóval nagyobb problémának tartom, hogy az enyémtől eltérő szexuális orientációval bíró embertársaim (barátok, ismerősök és idegenek) számára vágyaiknak, érzelmeiknek ma is problémát kell jelenteniük. Hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy olyasvalamiről van szó, amit saját morális és társadalmi státusuk megőrzése érdekében nemcsak barátaik, de adott esetben családjuk előtt is titkolniuk kell. Hogy nekem kell szégyenkeznem azért, amiért heteroszexuális társaim jelentős része még ma is kizárólag a pederasztia és a promiszkuitás szemantikai mezejében képes tematizálni a homoszexualitás kérdését. Hogy azoknak, akik a melegeket "erkölcsi" és spirituális szempontból bírálják, egy kézen fogva sétáló egynemű párról nem tud más az eszükbe jutni, mint az anális közösülés - ami vélekedésem szerint meglehetősen szűkre szabott és kissé naturális felfogását jelenti a szerelemnek.

Mindemellett hiszek a véleménynyilvánítás szabadságában, ezért úgy gondolom, hogy a Heti Választól a Mandinerig mindenkinek joga van a kívánt terjedelemben és hangnemben rettegni a meleginváziótól, tudatlanságból eredő tévhiteket terjeszteni a homoszexualitással kapcsolatos biológiai, pszichológiai és történelmi összefüggésekről. E tevékenységüket messzemenően károsnak és cikinek érzem, de a demokrácia bizony arról szól, hogy mindenkinek joga van nemcsak melegnek, de tudatlannak is lennie - és nem "csak a négy fal között". Egyszerűen csak hazugságnak érzem, ha valaki a személyes ízlése sérelméért az én jogaimra hivatkozva igyekszik elégtételt venni embertársai egy kiszolgáltatott csoportján. És szomorúnak, hogy a hazai "szexuális rettegők" diskurzusai 2013-ban is azon a szinten mozognak, hogy az LMBT-kérdéskör legizgalmasabb problémájának azt tartják (idézem a Heti Válasz szerzőjét): "a mindenféle nemi orientáció védelmébe előbb-utóbb miért ne tartozhatna bele akár a többnejűség vagy a pedofília oltalma" (értsd: "a tolerancia diktatúrája" és a "meleglobbi" nyomulása előbb-utóbb szükségszerűen e nyilván rokontermészetű tabuk elfogadásához vezet majd).

Miközben "értékvédő", konzervatív alapállásból azért valóban akadnának itt felnőtt módon megvitatható kérdések is. Például lenne értelme arról polemizálni, hogyan viszonyul a szekularizáció és a vallásszabadság elvéhez, ha olyan egyházakat kényszerítenek az általuk bűnnek tekintett homoszexuális kapcsolatok szakrális jóváhagyására, amelyektől ez dogmatikai okokból idegen, sőt megvetendő. Vagy akár arról, hogy milyen negatív hatásai lehetnek az egynemű párok által nevelt gyermekek lelki egyensúlyára és fejlődésére egy e kérdésben mereven konzervatív társadalmi közeg hozzáállásának, ez pedig hogyan érinti az egyneműek gyermekvállalásának jogi vetületeit. Eddig azt gondoltam, a Heti Válasz az a fórum, amely karakteréből adódóan pont az ilyen vitáknak lehetne megfelelő terepe. Kiderült, hogy tévedtem – kár.