progresszista

Vasárnap lezárult a gyöngyöspatai időközi polgármester-választás, az eredmények ismertek. Tiszavasvári, Hencida és Hegyháthodász mellett most már egy negyedik település is a 2010-ben az Országgyűlésbe is bejutott szélsőjobboldali párt vezetése alatt folytatja életét.

Az eredmények számos érdekes kérdést felvetnek. Kommentárokat olvashatunk a Jobbik szűk egy év alatt történt megerősödéséről a településen; árnyaló megjegyzéseket az időközi választások eredményeiből levonható következtetések korlátozott relevanciájáról; vagy éppen figyelmeztető hangokat a jobbikos „veteményesek” „politikai nagybirtokká” növekedésének veszélyéről. Az utólagos bölcsesség birtokában okoskodhatnánk az egyes indulók esetleges taktikai hibáiról a kampány során, és nem kevésbé érdekes probléma az újabb szélsőjobboldali „sziget” gondjainak az erő jelszavával nekifeszülő új településvezetés és az ország kétharmados vezetése közötti feszültségekben rejlő kilátások számbavétele.

Érdemes azonban néhány szót ejteni a győztes árnyékában a feledés lejtőjén megindult negyedik helyezettről, a gyöngyöspatai randalírozások kapcsán országosan ismertté vált, antihősként rövid időre a média egyik kedvenceként tündöklő Eszes Tamásról. A Véderő volt főparancsnoka által elért, az érvényesen leadott voksok 10,5 százalékát kitevő eredmény nem azért érdekes, mert a győztes Juhász Oszkár 33,8 százalékával együtt így a Heves megyei település választói közel 45 százalékban szavaztak szélsőjobboldali jelöltekre, bár önmagában ez sem ad okot túlzott optimizmusra. Az, hogy minden tízedik érvényesen szavazó Eszes neve mellé húzta be az ikszet, azért elgondolkodtató, mert egy kifejezetten nemzetiszocialista félkatonai szervezet egykori vezetőjéről van szó.

Bár a Jobbik megalakulásától napjainkig számtalanszor megkapta és a jövőben is meg fogja kapni ellenfeleitől az újnyilas, sőt neonáci bélyeget, ami ellen a párt prominensei lassan már tiltakozni is megunnak, programjukat, retorikájukat és szimbolikus politikájukat megvizsgálva nincs alapunk az e vádakkal való egyetértésre. Félreértés ne essék: nem azok táborát készülök erősíteni, akik a Jobbikot demokratikus, „nemzeti radikális” vagy „hazafias” pártként szeretnék minősíteni és minősíttetni. Nyíltan cigánygyűlölő, antiszemita és homofób politikai formációként a második legnagyobb ellenzéki párt egyértelműen a szélsőjobboldalra pozícionálja magát, és vele kapcsolatban a magam részéről a „jobboldali radikális” megnevezést is felelőtlen eufemizmusnak tartom, amivel még csak nem is vagyok egyedül az elemzők között. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szélsőjobboldal mint ideológiai gyűjtőmező, a szélsőbaloldalhoz hasonlóan nem tekinthető homogén tömbnek. Így Magyarországon például az 1920-as években már élesen elkülönült egymástól a közös pontok mellett is eltérő gyökerekkel, ideológiai hangsúlyokkal és célokkal rendelkező fajvédő és nemzetiszocialista irányzat (az érdeklődők számára e folyamatról rövid, de igényes szaktudományos áttekintés is elérhető a világhálón). Bár egy demokrata szempontjából a két tábor között első pillantásra nincs jelentős különbség, a parlamentarizmushoz vagy a fontosnak tartott problémákhoz való hozzáállás tekintetében annál komolyabbak az eltérések. Ezek jelentőségének felméréséhez elég felhívni rá a figyelmet, hogy míg a Horthy idealizált képét zászlóként lengető Jobbik soha nem kérdőjelezte meg nyíltan a többpárti demokrácia játékszabályait, és a „cigánykérdésre” rendészeti kérdésként tekint, a Szálasira a mai napig Magyarország utolsó legitim vezetőjeként tekintő nemzetiszocialista mozgalmak bevallottan a parlamentarizmus felszámolását és egypárti diktatúra bevezetését tekintik célnak; rasszizmusuk és antiszemitizmusuk leplezetlenül biológiai alapokon nyugszik; és eszközeik is sokkal inkább a hungarizmus forradalmi-totalitárius hagyományaihoz, mint az ultrakonzervatív-autoriter Horthy-rendszerhez nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy az olyan újhungarista csoportok, mint a Pax Hungarica Mozgalom vagy a Magyar Nemzeti Arcvonal, rendre „szalonnacionalistának” és „liberálisnak” bélyegzi a Jobbikot, és soraik között fel sem merül a parlamentarizmusba „belesimuló” párttal való együttműködés lehetősége. Bár az aktuális magyarországi helyzetben kétségkívül vannak érintkezési pontok a két irányzat között (az egykori szkinhedvezér Sneider „Roy” Tamás mellett ilyen például a hungarista eszmékre nagyon is nyitottnak mutatkozó Novák Előd), a „Szebb jövőt!”, illetve a „Kitartás!” köszöntést skandálók között végső soron áthidalhatatlan politikai szakadék tátong. Hogy csak egy példát említsünk: míg az előbbi irányzat képviselői az Alkotmány értelmében szabadon szerveződhetnek, a nemzetiszocialisták politikai szervezetei az alkotmányos értékekkel összeférhetetlen eszméik miatt a legtöbb országban (így Magyarországon is) tiltólistán vannak.

A Véderő nevű félkatonai szervezet, bár nem politikai mozgalomként határozza meg magát, létrejöttétől kezdve a nemzetiszocialista szubkultúrával ápol megbonthatatlanul szoros kapcsolatot. Ha a közösen szervezett kiképzőtáborok, az újhungarista és szkinhed fórumokon folyamatosan folytatott baráti párbeszéd vagy Eszes Tamás évértékelő sorai nem győznének meg minket, érdemes utánanézni, kikkel és milyen ünnepségeken jelenik meg egy platformon ez a csoport. Érdemes tehát a fentiek fényében értékelni nemcsak azt, hogy egy ilyen mozgalom vezetője demokratikus választásokon indult, egyáltalán indulhatott, bár erre sincs sok példa a rendszerváltás utáni magyar történelemben (a ritka kivételek közé tartozik a Szabó Albert-féle egykori Magyar Népjóléti Szövetség); hanem azt is, hogy a Gyöngyöspatán szavazók 10,5 százaléka vállalhatónak talált egy a Jobbiknál is szélsőségesebb nézeteket képviselő politikai kalandort.

A 2 900 fős lakosságú Gyöngyöspata időközi polgármester-választásának eredményei persze – Vona Gábor állításával szemben – nem jeleznek országos méretű, főként nem visszafordíthatatlan trendet. Nemcsak a fajvédő vagy szélsőjobboldali-populista Jobbik, hanem a nemzetiszocialista csoportok vonatkozásában sem. Mindenképpen sokadik figyelmeztetést jelenthetnek azonban arra, hogy a Gyöngyöspatához hasonló kistelepülések napi szociális és rendészeti problémáinak figyelmen kívül hagyása, vagy az ezekre adott látszatválaszok egyre több helyen eredményezhetnek olyan jelenségeket, amelyek sem a demokratikus ellenzék, sem a kormány pártjai számára nem kívánatosak. Sőt, egy határon túl talán még a Jobbik számára sem.